Kutyával a Magas-Tátrában 5. – Csorba-tó – Lorenz-hágó

Idén nyáron kivételesen elmentem én is nyaralni, és jó szokásomhoz híven kutyástul tettem. Baráti társasággal és két beauceronnal a Magas-Tátrában töltöttünk el egy hetet, rengeteg élménnyel gazdagodva. A sorozat ezen részében a Lorenz-hágó megmászásáról, a hetünk legnagyobb kalandjáról mesélek.

Egyhetes szlovákiai túrahetünket szorgosan jegyzeteltem, hogy eme formában tudjam majd megmutatni a világnak. A felkészüléstől a megérkezésig tartó tervezést és gixereket, majd az első és második nap túráit. A harmadik napunkról nem készült feljegyzés, ekkor ugyanis egész nap aludtam. Nem túlzás, e-g-é-s-z nap. Annyira kifárasztott a korábban lesétált 12 majd 20km – plusz a 900 és 1400 méter vertikálisan – hogy vénülő testem cserben hagyott. Szerencsére a többiek is hasonlóképp voltak ezzel és a nap a henyélés jegyében telt, csupán a negyedik nap tervezésére futotta: elhatároztuk, hogy kivételesen körbe megyünk, így megcéloztuk a Lorenz-hágót.

Kutyák a Lorenz-hágó felé vezető első vízesésnél

Óvatosan a patakvízzel!

Bár erről megoszlanak a nézetek, nekem erős a gyanúm, hogy csapatunk két tagját a Nagy-Tarpataki völgybe vezető túra során nyerészkedett forrásvíz döntötte le a lábáról. Harmadik és negyedik napjukat ágyban fekve töltötték heveny gyomorrontással. Szerencsére választott túravezetőnk, Laci, megúszta a fertőzést, így velünk tartott a Lorenz-hágóra.

Lápi rémek

Kell végre egy körtúra!

A Csorba-tavat mind meg akartuk látogatni, így egymástól függetlenül is ezt tűztük ki startpontnak. Laci javaslata volt, hogy kivételesen menjünk körbe, mivel a földrajzi adottságok miatt erre a Magas-Tátrában nincs sok lehetőség – legalábbis egy nap alatt. A szint tudtuk, hogy nagy lesz, de kilométerre nem volt veszélyes. A pihi után regenerálódva lelkesen néztünk a túra elé. A Csorba-tótól a Lorenz-hágón átkelve egy másik út vezet vissza ugyanoda, a tó egy másik részéhez.

Kis tavacskánál megpihenve

Csúcsszezon a Tátrában

Az indulás kicsit csúszott, mivel néhány gyógyteával ki kellett segítetünk a gyengélkedő barátokat, kb. 9:30 felé parkoltunk le a Csorba-tó mellett. Már megszokott módon 5€-t fizettünk a parkolásért és elindultunk a sárga jelen. Hétfő volt, de így is borzasztó tömeg. Meg kellett állapítsuk, hogy mint 3-4 ország számára elérhető legmagasabb hegység, a Magas-Tátra mindig tele van. A jelölt útvonalakon kb. délután 4-ig egymást érik a turisták. Esőben, hétköznap, valószínűleg mindig. Nyáron túráznak, télen – a járható vonalakon – túráznak vagy síelnek, vagyis állandó tömeg van. Ezzel együtt jár, hogy minden útvonal mentén a bokrok nyilvános wc-k, ezt a békát le kell nyelni – de a látvány kárpótol.

A kis patak a Lorenz-hágótól indul útjára lefelé

A Csorbától felfelé haladva a patak vonalát követtük, a kutyák tudtak inni, mi pedig jó sokat fotóztunk. Az első nagyobb „lépcsőhöz” érve ismét mesebeli táj fogadott, robajló vízesés, gyönyörű zöld hegyvidék. Találtunk helyet a piknikező családok közt és fújtunk egyet az előttünk álló szintmászás előtt. A jelzés a vízesés mellett vezetett fel, kicsi kerülővel.

Pici színes gyöngyök a vízesés tetejénél: ott másznak a túrázók

Kutyabarát vagy sem?

Ekkor jött oda hozzánk egy pár, akik angolul megszólítottak, és figyelmeztettek, hogy a vízesés fölött láncokkal lehet átmenni. Meredek a terep, magasra mászunk, csúszósak a sziklák, és szépek a kutyák, kár lenne értük. Ismét rám tört az a pánikroham-szerű érzés, ami a Nagyszalóki csúcs felé, a fiúk is látták rajtam. Gyorsan elkezdtek biztatni: megnézzük milyen, max visszafordulunk. Úgy voltam vele, hogy legalább a kilátásért felmegyek. A két fiú, Ati és Laci nem győztek bátorítani, még élénken élt bennük megfutamodásom emléke. Végül egy teljesen élhető szakaszra értünk, ahol a kétlábú turisták védelme miatt volt lánckorlát, hogy a folyton vizes szikláról ne csússzanak le.

Négy lábon stabilan járható volt

Kutyáim a négy lábukon stabilan átsétáltak, még csak veszélyes szakadék sem volt, ha el is csúsznak (amihez nagyon kellett volna futkosni) akkor sem zuhannak le, max beborulnak egy bokorba. Felkapaszkodtunk hát a lépcsőn, ahol egy csodás alpesi – akarom mondani tátrai – rét fogadott, kirajzolva következő “lépcsőnket” a Lorenz-hágó felé. Az ösvényünket két oldalt kétezres csúcsok szegélyezték, hátunk mögött pedig fantasztikus panoráma bontakozott ki. Ezen a ponton egy kis tavacska mellett találkoztunk egy kollégával, Andival, a szegedi áruházból. Egy darabon együtt mentünk és nem győztünk csodálkozni milyen kicsi a világ.

Visszanézve a vízesés tetejéről

Láp a sziklák közt

A völgy, amiben sétáltunk süppedős, lápos talaj volt, a kijelölt ösvény a szokásos sziklákon át vezetett. Ha letértünk róla, rögvest bokáig süllyedtünk a vízben… A szegedi csapat itt szúrt ki egy nyáj legelésző zergét. Elképesztően magasan voltak, a kutyák ha akarják sem tudják őket bántani. A Tátra aznap kicsit többet mutatott élővilágából: a fűben találtunk egy mormota koponyát is, de élőt nem láttunk.

50x-es zoommal is zajos lett a kép

Kb. egy kilométer után már a következő lépcső, a Lorenz-hágó felvezetése várt, a talapzatán egy emlékművel. Az írás szlovákul volt, annyit tudtunk értelmezni belőle, hogy 1979-ben egy repülőgép csapódott a köves sziklafalhoz, senki nem élte túl. A szilák közt láttuk a gép maradványait, megrázó élmény volt.

A víz a talpunk alatt robajlott tova

Szikláról sziklára

A “lépcsőig” már masszívan csak sziklalépcsőt másztunk, felérve pedig újabb tengerszemhez értünk. Itt már négy oldalról zord sziklafalak vettek körbe, és nem is értettem, hol itt a hágó? Hisz egy pici folytonossági szünet sem volt a bércek közt. De a jól megszokott színes hangyák, korábban kelt túratársaink mutatták, merre tovább. Képzeletemben a hágó fogalma egy jól járható átkelési pontként jelent meg, ám a Lorenz-hágó valójában egy fél méteres kis szakasz volt, ahol éppen csak át tudott bújni egy ember… Ekkor már 2135 méteren voltunk, életemben nem voltam még ilyen magasan.

2100 méteren

A következő szakasz a hágóig tartó szerpentin volt, ahol még másik kutya is jött velünk szembe. Bizakodó voltam, milyen zordnak néz ki, de a kis uszkár is átjött. Sőt, jött velünk szembe szőke kislány csillámos papucsban is! Lám, nem lehet ez olyan durva…

Fantasztikus panoráma…

De igen, durva volt…

2300 méter, vagyis picit magasabb a telefonom szerint a hágó szintje. Itt már kirajzolódott a hegyvonulatok közt megbújó másik tengerszem is, ez félig be volt még fagyva (július 29.-e volt). De a szerpentinen felfelé az én kutyáim is tudtak havat enni. A két fiú ekkor már kabátban jött, az eső egyszer eleredt-egyszer elmaradt, majd újra sütött a nap. 5-10 percenként pakolászták a kabátokat. Én úgy döntöttem, inkább ázok. A technikai póló megszárad, ilyen meredek menetben meg úgyis folyton melegem van. Még 2300 méteren a jeges esőben is. Komolyan.

Hóevők…

Hogy kelünk itt át?

A hágó előtt közvetlenül jött a fekete-leves. Függőleges sziklafal és a jól ismert láncok. Ott álltam izzadtan, vizesen, a szél az arcomba csapta a jeges esőt és előttünk egy hátorozottan nem kutyabarát hágó. Ati előrement megnézni mik a lehetőségek, Laci próbált bátorítani, én pedig újra éreztem a pánikroham előszelét. Nem volt túl magas a fal, és ha nincs velem kutya, hipp-hopp átmegyek (na jó, amilyen tériszonyom van, nem annyira hipp az a hopp). Szerencsére nem 1000 méteres szakadék volta két oldalon, de azért 3 métert sem szívesen esik az ember. Végül a két fiú segítségével láncban felvittük a két kutyát. A dögszik is ugrottak-másztak felfelé, a fiúk csak biztosítottak és irányították őket. A túloldalon lefelé már nem volt vészes, Ati figyelt rájuk és kézben emelte le őket a magas szikláról, hogy ne ugorjanak túl nagyot.

Azzal már nem számoltunk, hogy gyermekeimet biztonságban tudva nekem újra volt időm a saját épségem miatt aggódni, és a láncos kapaszkodós menet lefelé már felvetette bennem annak lehetőségét, hogy inkább itt maradok a hágó tetjén. Végül a fiúk le tudtak könyörögni, de ehhez kézzel kellett rakniuk a lábamat lépésről lépésre. A konklúzió, hogy még mindig aggasztó a tériszonyom, de legalább meghozta a kedvemet a mászáshoz… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer erre adom a fejem, de ha akarok még magas hegyen túrázni – akarok! – akkor meg kell tanulnom az ilyen helyeken lejönni.

Mind átértünk

Hazafelé mindig gyorsabb

A túloldalon újabb tengerszem fogadott, és egy picit megültünk a partján, enni egyet a nagy izgalomra. Visszafelé először hasonló természeti csodák vettek körül , mint a Lorenz-hágó túlsó oldalán, majd a terep lankássá vált, itt már nem voltak jól elkülöníthető szintlépcsők. Törpefenyők sűrűjében vágtunk előre egy keskeny ösvényen, miközben baljósan villámlott és dörgött a csúcsok fölött.

A Lorenz-hágó után, lejtmenetben

A Magas-Tátra ezen magasságaiban az időjárás mindig szeszélyes. A Lorenz-hágó felé az esőkabátokat fel-le vettük és ahogy meg tudja „fogni” egy-egy bérc a felhőket, úgy be is tudja szorítani a fejünk fölé.

Sötétedett az ég alja

Lemenőben csupa víz volt minden, nagy zuhé nyomai látszottak, pedig a párhuzamos völgyben ennek nem láttuk vagy hallottuk jelét. A viharnak és/vagy a délutáni órának köszönhetően ismét kiürült a hegy.

Summázva a Csorba-tó – Lorenz-hágó – Csorba-tó útvonalat:

14 km lett a vége 1300 méteres szintemelkedéssel. A terep szokásosan nehéz, köves, két helyen láncos-kapaszkodós átkeléssel. Esőruházat, tarcsipulcsi indokolt, a tetején hideg van (konkrétan hó)! A terepen sokszor kell mászni, négykézlábazni, így a futónadrágom sajnos kevésnek bizonyult, több helyen is kilyukadt… mindenképpen strapabíró túranadrágot ajánlok! Kutyát csak jól megfontoltan ajánlok vinni erős idegzetűeknek, lehetőleg hámmal. Bár nem volt életveszélyes a hágó átkelés, a 30 kilós szörnyek fejemig emelése nem volt a legegyszerűbb feladat. Mióta lejöttünk elhatároztam, hogy beszerzek ereszkedő (vagy rövid ereszkedésre alkalmas) hámot, így a későbbiekben nem lesz ezzel problémánk. A 15 literes táskámban jól elfértem, minimum 2 liter víz szükséges, a kutyáknak ott a hegyi patak. Cipőből jól jött a magasszárú – amúgy eláztam volna a lápos hegyi réten – gyenge bokájúak meg csak azt húzzanak! 2-3 müzlivel és két szendviccsel kihúztuk a napot, menedékház nem volt az úton.

Egészen élhető időben értünk az autóhoz, volt időnk délután-este kipihenni a nap fáradalmait. Még este elkezdtük kitervelni, merre menjünk holnap, ám ez majd egy következő poszt témája lesz. 🙂

Gulyás Viktória

Gulyás Viktória

Kutyatenyésztő család leszármazottja vagyok, kiállításokon szocializálódtam és valószínűleg a morgás és vicsorgás is előbb ment, mint a beszéd. Az első “igazi”... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​