Kutyával a Magas-Tátrában 4. – Nagy-Tarpataki völgy

Idén nyáron először jártam a Magas-Tátrában. Eltöltöttünk itt egy szuper hetet, ahonnan a kutyáim sem hiányozhattak. Beszámolómnak ezen részében a csodás Nagy-Tarpataki völgyről mesélek.

Idei nyaram legnagyobb kalandjáról beszámoló sorozatom a negyedik részéhez ért. Felkészülésünkről és utazásunk napjáról is beszámoltam előzőleg, illetve elmeséltem hogy jártuk meg a Nagyszalóki-csúcsot. Az új nappal pedig új izgalmak vártak ránk… Akkor még nem tudtuk, de utunk a varázslatos Nagy-Tarpataki völgybe vezetett.

A Tátrát nem lehet megunni…

“Ma menjünk egy lájtos patakosat…”

Mivel a Nagyszalóki tegnap mindannyiunkat megviselte, választott túravezetőnk, Laci, egy könnyebb túra ötletével állt elő. Tátraerdőfalváról indul a sárga jelen egy útvonal, ami kevesebb szintvonalat érint, és végig víz mellett mehetünk. Megviselt idegzetemnek jól esett a gondolat, hogy nem hágunk ez alkalommal magasra, így boldogan beleegyeztem én is, menjünk!

Nem mentünk 20 perce sem, de a szörnyeknek nyilván nagyon sürgősen kellett inniuk…

Patakzúgás és kanadás romantika

A patak mentén keskeny ösvény vezetett felfelé, nagyon enyhe emelkedéssel. Egyszemélyes fajta út, jobbról-balról belógó szederindák, fenyőágak, néhol áfonyabokrok, de jól járható, vadregényes. Végig hallottuk a hegyi patak elképesztő robajlását, bár itt is rég esett az eső, borzasztó tempóval zúgott alá a víz. Az első szakaszon kerítéssel le is zárták, de alig egy kilométer múlva már be is tudtak gázolni a kutyáim. Mivel végig a víz mellett mentünk nem is hoztam nekik inni – utántöltöttek önállóan.

Igazi hegyvidéki fenyvesben jártunk

Ismét medvepara…

A szállásadónk a becsekkoláskor elmondott néhány dolgot a tátrai túrázásról, köztük azt, hogy az utak mentén is sok a medve, ne engedjem el a kutyákat. Az erdélyi születésű Laci ugyan tegnap megnyugtatott, hogy a kopár vidéken nem élnek macik, de most elég alacsonyan, sűrű erdőben jártunk. A kutyákat így pórázon tarottam, folyvást a sűrű növényzetet kémlelve, honnan ugrik ránk egy medve. Egészen addig tartott a medvepara, míg nem találkoztunk a harmadik osztálykirándulással… Szombaton túrázni a Tátrában rosszabb, mint pénteken – hihetetlen a tömeg! Nagyjából 3 kilit mentünk és újra a futószalagon találtuk magunkat. A zúgó patak panorámásabb részein a szokásos fotózós sorbanállás jött és a pihenőkben sem tudtunk padot fogni. Mindenféle korosztály járt arra, szóló terepfutóktól a gyerekcsoportokig mindenki. Itt már több kutyával is találkoztunk.

A boldog ábrázatok 🙂

Pici eső elkapott az első öt kométeren, de utána helyre állt minden. Az idő ideális lett, jó tempóban tudtunk haladni. Itt ismét elengedve hagytam a kutyákat, a túrázókat rutinosan kikerülik, csak akkor fogtam meg őket, ha másik kutya jött. 5 km után értünk a “Mézeskalács-házhoz”. Valójában egy menedékház/söröző, de ahogy megbújt a völgyben a virágos mezőn, kikövezett ösvények közt, mindnyájunknak ez jutott róla eszébe.

Merre tovább?

Itt megültünk picit az árnyékban, hogy kitaláljuk merre tovább. Két lehetőségünk akadt: a lankás de hosszabb, vagy a szintes de rövidebb úton? Mivel a mai nap a “lájti” jegyében telt, nem siettünk, le-leültünk, eszegettünk, elment az idő. Ezért én a rövid fele hajlottam, mert bár a medveparám elmúlt, nem tudtam garantálni, hogy később – ha sötétben megyünk a sűrű erdőben –  nem fog visszatérni. A csapat dilemmája kezdett aggasztóvá válni, míg végül Ati felkelt a padról, és kijelentette, hogy ha fej, akkor emerre, ha írás akkor amarra, és egy eurocenttel eldöntetett a kérdés: a Nagy-Tarpataki völgy lett a célpont. Utólag azt mondom, ez egy kiváló dobás volt. 🙂

Lányaim a Nagy-Tarpataki völgyben

A legszebb hely, ahol életemben jártam!

A mézeskalács-háztól szélesebb, abszolút kiépített út vezetett végig. Javában kőből rakták ki, de sokszor ért puha talajt a lábunk (itt a Tátrában a puha földet egyre jobban megtanultuk értékelni). A robogó patakot átszeltük, és a köves úton kanyarogva vitt fel a szerpentin a Nagy-Tarpataki völgybe. Útközben akadt még egy vendégház, és egy kunyeráló róka is (a kutyáktól azért megrettent és inkább elbújt). Csodálattal néztük azokat a teherhordó fiúkat, akik a hátukra erősített ládákkal járták meg ugyanazt az utat, amit mi a spéci és kényelmes hátizsákainkkal, hogy feltöltsék a menedékek készleteit. Én húzódoztam attól, hogy még egy üveg vizet cipeljek, ők ellenben söröshordóval a hátukon előzték le a tömeget…

Egy csoda ez a völgy!

A hegy oldalában kb kétméteres padkán sétáltunk fel, és úgy faltuk a métereket vertikálisan, hogy észre sem vettük. A Nagy-Tarpataki völgybe felérve mintha egy óriás lépcsőt másztunk volna meg a Gondos Bocsok otthonába: két-három patak zubogott le a völgyet körülölelő csúcsokról, mintha a Lomnici és a tegnap –majdnem – megjárt Nagyszalóki csúcs egy kéz egy-egy ujjai lennének, amik majdnem marokba zárják a tenyeret, melyen épp haladtunk.

A vízesés fölé mentünk, és onnan még feljebb

Csodás, mesebeli táj vadvirágokkal, kicsi tavakkal, ahol nem győztek pancsolni a kutyáim, mindezt úgy, hogy bármerre néztem, a szemem nem győzte feldolgozni amit lát. Előttünk állt a következő „lépcső”, kb. 500 méterrel feljebb megbújó gleccsertavakkal, mögöttük ott feküdt az egész térség. Foltmintás földek, és az Alacsony-Tátra. A két oldalon pedig a Lomnici és a Nagyszalóki, meg az ő vonulataik kápráztattak el.

Bármerre fordultunk, csodálatos volt, amit láttunk!

Gyöngyszemek a szerpentínen

A tavakig vezető út lentről nagyon aggasztónak látszott. Láttuk, ahogy a túrázók színes ruhái kígyóznak apró gönygyszemekként felfelé. Egy porcikám sem vágyott erre, de ismét megtréfált a látszat: meglepően hamar felértünk és nem volt olyan meredek sem, mint hittem. Szikláról sziklára léptünk, egyszer-egyszer kellett kézzel kapaszkodni, jórészt két lábon tettük meg az utat. Az utolsó kanyar jól elrejtette utunk legtetejét, kicsit visszavett a lelkesedésből, hogy van még egy fordulónyi szerpentín, míg felérünk. Itt már érezhetően hűlt a levegő, én pedig boldogan láttam, hogy túlszárnyaltam a tegnapot: elértem a 2000 méteres tengerszint feletti magasságot. Életemben először!

A sziklalépcső régi barátként üdvözölt

Fent a tetőn – pontosabban a gleccsertavak kis völgyében- állt a harmadik menedékház. Ez volt a legmodernebb, napelem meg minden, ami kell. Itt már összeszűkültek az ormok, egy kicsiny völgyet hagytak csupán, ahol a megolvadt jég három, kisebb tavat hozott létre. A hegyek közt – de még a felfelé vezető úton is – maradtak meg hófoltok (július 27-ét írtunk aznap), amit legjobban talán a kutyáim élveztek 🙂

Győzelmi szelfi 2100 méteren 🙂

Növényzet alig akadt, csak néhány szál virág pislákolt, a tavak mellett pedig táblák kértek, hogy ne ártsunk nekik. Elképesztő már a tavak látványa is, de a kilátás a Nagy-Tarpataki völgyre – és fél Szlovákiára – még pazarabb. Hogy rövid legyek: megéri felmenni.

Éjsötét gleccsertó és fehér hófoltok a hegyoldalon

Odafent már kevesebb a növény, ritkás, színes kis mező veszi körbe a három kristálytiszta és jéghideg tavat. A dögök persze ezt is megkóstolták, mit számít, hogy a csapatunk tagjai már pulcsiban vannak és a tavak mentén, a hegy oldalán még ott áll a fél méter vastag hóréteg… Eltöltöttünk itt is egy kis időt, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy fél hét van. 10 km vezetett az autótól idáig, és ugyanennyi visz vissza is, így gyorsan megindultunk lefelé.

Kemény napja lehetett azoknak a teherhordóknak, akik felvitték a napelemeket…

Hat után kiürül az erdő

A későig maradás előnye, hogy elül a tömeg. A startpontig alig láttunk embert, végre úgy túráztunk, ahogy szerettünk volna. A tempó keményre sikerült, de “lefelé a sz@r is gurul”, jó időt mentünk. A medveparám persze újra előjött, de a társaság jól bírta a gyorsabb tempót. Az utolsó pár kilométeren már a kutyáim sem szaladgáltak, kérés nélkül álltak be a két lábam mellé és többet nem moccantak onnan. Szürkült, mire beugrottunk a kocsiba, de nem lett hideg és a medvék sem ettek meg.

A győzelmi csoportkép

Kellett a kalória…

Győzelmi vacsit ültünk Ótátrafüreden a Koliba étteremben, és megbeszéltük, hogy holnap tényleg pihi lesz, mert ez a mai „lájtos lankás” 20 km lett 1400 m szinttel. Mindenki hulla volt, még a beauceronok is.

Pózolás hóval 🙂

A Nagy-Tarpataki völgyről összefoglalva:

Summázva a Nagy-Tarpataki völgyet bárkinek ajánlom akár kezdő szinttől. Bár a táv és a szint húzós, nem annyira érezhető, mint a Nagyszalókin. Felszerelésből hasonló szükséges: sok a szikla, így gyenge bokához jól jön a magasszárú bakancs, a vége 2100 méter és hűvös, így a pulcsi és az esőkabát is hasznos. Ruházatom egy kényelmes túrapóló volt és kedvenc nyári futónadrágom. Hideg élelem jól jön, bár van annyi menedékház, hogy tudunk ellátmányt szerezni. Kutyavíz nem kell, magunknak gusztus dolga – sok a forrás, de én inkább a hozott vizet ittam. Az út jól járható, egyszerű, medvékkel nem találkoztunk. 🙂

Folytatás következik!

Gulyás Viktória

Gulyás Viktória

Kutyatenyésztő család leszármazottja vagyok, kiállításokon szocializálódtam és valószínűleg a morgás és vicsorgás is előbb ment, mint a beszéd. Az első “igazi”... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​