“Az El Camino olyan, mint az élet” – Interjú Szendrői Jenővel

Egy hihetetlenül inspiráló embert ismerhettem meg Szendrői Jenő személyében, aki nem olyan rég teljesítette az El Caminot: több mint 1000 km, 35 nap alatt, 60 plusz évesen. Mi volt a motivációja ebben a nem mindennapi kalandban? Többek között erről is beszélgettünk a Skype-os interjúnk során.

Igen, Skype… 🙂 Jenő épp Albániában tartózkodott, amikor az interjúnk kapcsán felkerestem, így a gyorsabb, komfortosabb digitális megoldást választottuk a beszélgetésünkhöz. Nem volt könnyű időpontot egyeztetni, mert egész nap pörög – szinte minden nap fut, lefoglalja az Albániához köthető saját vállalkozása, és emellett eredeti szakmájában, könyvvizsgálóként is tovább tevékenykedik.

Már jóval az El Camino előtt elkezdtél futni, sportolni, tulajdonképpen a nulláról, mi állt ennek a hátterében?

Egy súlyosabb betegségből indult az egész, több műtét sorozatot követően fél évet töltöttem kórházban, majd egy karácsonykor bevillant, hogy nekem futnom kéne. Nyíregyházán élek, és egyszer Budapest felé menet megálltam egy benzinkúton, ahol egyébként előtte még sosem, és megláttam egy futómagazint a polcon. Nem is láttam még előtte ilyen újságot, azt sem tudtam, hogy van egyáltalán ilyen. Megvettem, a vezércikk címe pedig azonnal megszólított: Hogyan juthatunk el a nulláról 10 km-ig? Tényleg elkezdtem futni, a nulláról, ehhez képest 3 év múlva lefutottam a maratont. Azóta is havonta lefutok egy félmaratont csak úgy, kedvtelésből.

El Camino szeniorként

A Budapest Maratonon, a 38. km-nél Jenőnek még volt ereje mosolyogni…

Mi motivált arra, hogy elindulj az El Caminon?

Beszélgettem valakivel, aki végigjárta az El Caminot, ez nagyon nagy csodának tűnt nekem akkor és valahol ott volt mindig a fejemben. Tavaly őszre terveztem, végül az nem jött össze, de idén januárban eldöntöttem és megvettem június 4-re a repülőjegyemet. Könyvvizsgálóként dolgozom és május 31-ig nekem bolondok háza van, ezért jött ki így a dátum.

Miután megvettem a jegyet, szépen apránként kezdtem el készülni, minden héten vettem valamit. Amúgy mindent a Decathlonban vettem, ez nem vicc! Na jó, nem mindent, mert a túracipőm Salomon márkájú.

Innen indult az egész, és 35 nap alatt szépen végig gyalogoltam, Saint Jean Pied de Port-ból az óceánig.

Hihetetlen nagy élmény volt! Ez a 35 nap, az El Camino, tényleg maga az élet! Ugyanazt csinálja ott az ember, mint az életben. Mondok egy példát: volt, hogy nem vettem észre a jelet. Semmi baj, azonnal megfizettem az árát, gyalogoltam plusz 8 km-t. Az életben ugyanez van, valamit nem veszünk észre, nem jól csináljuk, egészen biztosan megfizetjük az árát. Nem azonnal, lehet, hogy 5 év múlva, vagy 10 év múlva, de megfizetjük, az biztos. Mindig volt valami ilyen. A tizenvalahanyadik napon éreztem, hogy valami nyomja a sarkam. Estére megnéztem, egy hüvelykujjnyi vérhólyag volt. Megint, az ember észleli, tudja, hogy meg kellene állni, szétnézni, de nem, mi megyünk tovább. Ebből lett a vérhólyag, másnap pedig a vérhólyagommal együtt kellett továbbmennem.

Hogyan készültél fel a túrára, volt valami speciális felkészülési terved?

A futás mellett elég régóta járok TRX-ezni, az edzőmmel megbeszéltük, hogy kicsit a hátamat kellene intenzívebben erősíteni. Miután megvettem a hátizsákot, heti egyszer telepakoltam, hogy 13-14 kg legyen, és 15-20 km-t gyalogoltam vele. Gyerekként nem nagyon másztam hegyet, abból viszont kint van bőven. Fizikailag az elején nehéz volt, hogy nincs sík, csak lejtő és emelkedő, kezdőként erre érdemes azért felkészülni. Sokan visznek magukkal túrabotot, ami megkönnyítheti a lejtmenetet, én nem vittem magammal, úgyhogy nem tudom, milyen.

Mivel nekem is szerepel a bakancslistámon az El Camino, lelkesen hallgattam Jenő történeteit az útról. A téma másik, kicsit praktikusabb oldalára is kíváncsi voltam, így Jenőt arról kérdeztem, milyen felszereléssel vágott neki a több száz kilométernek.

A hátizsákom 50+10 literes volt, azt is a Decathlonban vettem. Egyébként meg elővettem az internetet és megnéztem a különböző listákat, aszerint állítottam össze a felszerelésem, ami rendkívül egyszerű volt: 4 trikó, 4 gatya – mind technikai anyagból. A pólók közül például volt 2 hosszú ujjú, fehér UV-szűrős, ami nagyon hasznos volt, mert emiatt nem égtem le. A zokniválasztásról rengeteget olvastam, nagyon fontos, hogy sprőd legyen és ne csúszkáljon a cipőben. Az első nap amúgy szakadt az eső, erre az esetre pelerinnel készültem, az alá a hátizsák is befért. Vittem egy szellős, vékony túranadrágot, amit három-négy naponta kimostam. Egyébként az is érdekes, hogy a második nap végére mindenki egyforma. Mindegy, hogy valaki 300 ezer forintos, kézzel varrott cipőben sántikál vagy olcsó felszerelésben – mindenki tök egyforma, mert olyan koszos, mint a varacskos disznó.

Aztán volt nálam bicska, powerbank, töltő, ma már ez a nagyobb súly, nem a ruha. Egy vékony cipő estére, a könnyű sétákhoz, és tű, cérna a vérhólyagnak, ez fontos volt. Nem kell sok cuccot vinni, ezek a technikai ruhák amúgy is gyorsan száradnak. Volt, hogy este betettem magam mellé a hálózsákba a vizes cuccot és másnap reggelre meg is száradt.

Összesen 12-14 kg között volt a hátizsákom súlya. Mindig volt nálam víz, aktív szénszűrős kulacsban, ezt bárhol meg tudtam tölteni. Sokan mesélik, hogy az 5.-6. nap elkezdik kidobálni a hátizsákból a felesleges cuccokat – én nem, amit elvittem, azt haza is hoztam. Volt olyan, amit elő sem vettem, például a zseblámpát, mégsem dobtam ki, mindenem megmaradt.

Pedig a hagyomány szerint aki megérkezik az óceánhoz, rituálisan elégeti az út alatt viselt ruháját, igaz? Ezek szerint nem égettél el semmit?

Nem, de ennek érdekes a története. Amikor az ember megérkezik az óceánhoz, hihetetlen érzelmi mélységeken és magasságokon megy keresztül másodperceken belül. Az egyik pillanatban zokog, a másikban örül, ez egy nagyon izgalmas állapot. Így ültem ott a kövön, gondolkodtam, hogy mi legyen. Majd megérkezett egy csapat speciális járművekkel, volt aki mozgássérült volt, vagy volt, akit úgy hoztak, mert szellemileg nem volt alkalmas arra, hogy végigjárja az utat. Van ott egy világítótorony, az előtt fotózkodtak, az egyik srác készítette a telefonjával a képeket. Odamentem, mondtam neki, hogy álljon be ő is, majd én csinálok róluk képeket. Ahogy csináltam a képet, elkezdett patakokban folyni a könnyem. Most is alig tudom elmesélni. Odajött a srác, akinek a telefonja nálam volt és átölelt. Na, akkor elkezdtem zokogni, eszméletlen módon. Mondták ott a sorban a többiek, hogy nyugodtan sírjak, de ők azért vidámak. Akkor belegondoltam, hogy mit hisztizek én, mi bajom van nekem?

Ha az egész út alatt csak ennyi élmény ért volna, akkor is azt mondom, hogy már ezért megérte. Annyira megható volt, hogy hihetetlen. Ezt kéne az embereknek megtanulniuk… mi bajunk van nekünk? Semmi!

Az El Camino végén

Sokan azért nem mernek vagy tudnak ilyen hosszú útnak nekivágni, mert azt gondolják, ennyi időre nem szakadhatnak el a munkahelyükről, családjuktól. Jenő esetében ez talán egy fokkal könnyebben ment…

Én világéletemben a saját vállalkozásomban dolgoztam, úgyhogy nem kellett senkitől szabadságot kérnem, sikerült úgy alakítani mindent, hogy el tudtam jönni. Idén lettem nyugger, így az út egy időszak lezárása is volt nekem. Egyébként így 60 plusz évesen látom, hogy 40 évesen még azt gondolja az ember, ha 1 hétig nincs valahol, akkor összeomlik a világ nélküle. De nem, nem omlik össze, semmi nem omlik össze, megy az élet tovább, mintha mi sem történt volna. Itt is ez történt, olyannyira, hogy én a visszautat meg sem szerveztem. Úgy voltam vele, majd ha látom, hogy nagyjából mikor jövök vissza, akkor megveszem a jegyeket. Ezért az út végén még hagytam magamnak két napot, és csak utána jöttem haza.

Tudom, hogy ez nehéz kérdés lesz, de röviden össze tudod foglalni, hogy mit adott számodra lelkileg-fizikailag ez a 35 nap?

Bennem fel sem merült, hogy abbahagyom. Ennek ellenére volt olyan nap, hogy az utolsó 1 km-t több mint 1 óra alatt tettem meg. Mikor megérkeztem a szállásra, a szállásadó azonnal alám tett egy széket és hozott egy pohár vizet, úgyhogy nem tudom, milyen állapotban lehettem. Ez másnap volt, hogy vérhólyagom lett, tehát sántikáltam, lejtőn lefelé, sziklákon felfelé mentem, ráadásul aznap 40 km-t tettem meg. Ott tényleg megtanultam, hogy ha leülök, mi történik? Nem jön közelebb a szállás! Mindegy, milyen lassan, csak haladjak, lépdeljek az utamon. A futásnál számomra fontos tudni, hány km-t teszek meg aznap, amikor elindulok, az úton is tudnom kellett, hogy meddig megyek, és addig, ha négykézláb is, de tudom, hogy elmegyek. Ha jött volna egy taxis és azt mondja, elvisz, azt válaszoltam volna, hogy köszönöm szépen, nem. Ez az én utam, ezt nekem kell megszenvedni, végigjárni. Ez például egy óriási tanúságtétel volt.

Azt is megtanultam, hogy szükségünk van a pozitív visszajelzésekre. Megy az ember az úton és érzékeli, hogy régen látta a jelet, elkezd gondolkodni, hogy jó helyen vagyok? Tehát elbizonytalanodik. Aztán meglátja a jelet, az egy pozitív jelzés, és rögtön megnyugszik. Az életben ez is nagyon fontos lenne, hogy mindig adjunk egymásnak pozitív visszajelzést, mert az visz előre minket, ha nem kapjuk meg, elbizonytalanodunk. Azóta igyekszem ebből sokkal többet adni másoknak.

Mit tanácsolnál azoknak, akik egy ilyen hosszú túrára készülnek?

Egy dolgot tudok javasolni: hihetetlen türelem kell hozzá. Nincsenek instant megoldások! A futás erre nagyon jó példa: nincs az, hogy ma eldöntöm, maratont futok, holnap pedig le is futom. Lassan, fokozatosan kell, főleg idősebb korban. Ha valaki soha nem futott, ne is kezdjen el futni, kezdjen el először gyalogolni, sétálni, aztán kicsit gyorsabban gyalogolni, aztán szép lassan jöhet 500 m futás, később 1000 méter. Fontos az előkészítés, pár hónap séta télen, tavasszal futás, ősszel le is tudja futni a 10 km-t, ha van türelme, bármilyen korosztályról beszélünk. Ebben a felgyorsult világban jellemző, hogy mindig mindenre instant megoldást keresünk, ez itt nem megy. Türelem, kitartás, ezek kellenek!

Koltai Piroska

Koltai Piroska

A futás világába nem olyan rég csöppentem bele, de mint „laikus futó” egyre jobban magával ragad ez az örömteli sport...... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​