Az idei első canicross

Kicsit pironkodva hívom az én szintidőmmel canicrossnak (kutyás futás) a produkciónkat, hisz ennél sokkal gyorsabb csapatásról szól ez a sport, ám egyre inkább érzem, hogy elhagytuk a kutyával futás hagyományos szintjét. Első idei futinkon Rebi nagyon odatette magát, és életem egyik leggyorsabb idejét ráncigálta ki a lábaimból.

Masszív mínuszok, hó, majd a bedurrant fogam volt a kifogás januárra, ám február elejére szerencsére sikerült megemberelni magam, és egy nem túl napos délelőttön végre újra elővettem a futócipőmet és Rebelle hámját.

Ő mindig kész a futásra 🙂

Másfél hónap szünet, kicsit nagyot vállaltam…

Mivel az utolsó, decemberi közös futink kifejezetten kellemes volt, most is optimistán álltam a kalandhoz. Legutóbb pórázon vezettem a háztól a futóterületig, majd ott mentünk egy laza 2km-t. Épp csak annyira húzott, hogy mindkettőnknek jól essék. Nagyon kellemes futás volt. Úgy gondoltam jampi leszek, magammal viszem a másfél hónap kihagyás utáni első futásra is. Azt viszont már nem kalkuláltam bele, hogy ha a háztól rögtön szárra veszem, és futunk, akkor egészen más lesz a tempója… Ugyanis míg az üres mezőn nem “húzza” őt előre semmi, addig a szomszédjainkban ugató kollégák határozottan felspannolták. Így kb repülőrajttal nyitottunk, és első fél kilométerünk a fékezésről szólt. Rövid szakaszon kellett betonon haladnunk (nem vagyok ennek híve, de szerencsére tényleg rövid a műút távja), majd jött néhány megállás (vasút, sorompó, és egyéb nyalánkságok), és végre a földút…

Sok zavaró tényező mellett is megbízhatóan viselkedett

A répaföld körül vezető traktornyom a várakozásommal ellentétben nem volt masszívan sáros. Így könnyen és biztonságban tudtunk haladni. A korábban hangulatba hozott Rebelle itt sem lassított, így sokkal jobban szedtem a lábam, mint legutóbb, majd jöttek az őzek… Bambiék szokásukhoz híven jó későn vettek észre. Addigra pedig Rebi előtt is világos lett a kép, és persze felfigyelt rájuk. A terelő munkának hála tudja, hogy engedély nélkül nem hajtunk semmilyen állatot. De mivel itt eleve futtában volt, elfojtott munkavágyát a sebességébe invesztálta.

A telefonos mérőprogramon egy hegycsúcs-szerű kiugrás jelzi azt a pontot, ahol az őzikék felugrottak. Hirtelen szinte repültem a kutya után… Első reakcióm persze egy megállítás volt – olyan, amit még Szőlősön is hallottak – amire nagy meglepetésemre azonnal reagált a kutya. Csináltam néhány kitörést (legyen értelme a szünetnek), és vártam, hogy Bambiék lefussanak a horizontról. A következő indulásunk sem lett enyhébb a korábbinál. Egy újabb peak-et varázsoltunk a sebesség-görbére. Viszont legnagyobb örömömre Rebinek eszébe sem jutott a vadak után menni! A földúton maradtunk, és hezitálás nélkül elfordult az úttal balra – pont ellentétesen, mint amerre az őzek futottak – és követte a traktornyomot. A tempónk maradt ugyan, de addigra egészen hozzászoktam, fogalmam sem volt, meddig bírom, de úgy voltam vele, hogy hagyom neki, fáradjon csak.

Fájt, nagyon fájt…

A fékezés és a sprint (a saját tempómhoz képest) már eleve olyan izmokat vett elő, amiket nemhogy az utóbbi másfél hónapban, de kb. soha nem használtam, majd az őzek miatt elővett halálfélelmi sikoly okozott masszív kétoldali szúrást. Közben a futóövem (ami sajnos nem beülős, csak egy egyszerű, puha anyagból készült öv) az iszonyú tempó miatt felcsúszott a bordáimra, így minden lélegzetvételnél úgy éreztem, hogy késsel farigcsálják a tüdőmet – mindkét oldalán. Emellett már egész mellékes problémának éreztem, hogy taknyom-nyálam összefolyik. 😀 Hazafelé szerencsére a dombon felfelé is kitartott Bubi lendülete, viszont az utolsó – rövid – lejtőn leállítottam. Az utcába érve a többi kutya annyira ugatott, hogy féltem kitöröm a végtagjaimat, ha lefelé is ezt a felspannolt tempót nyomja, mint induláskor (felfelé). Az utolsó 50 méteren tehát sétáltunk, és még ezzel, meg a sok megállítással együtt is a legjobb időmet futottam.

Két nappal később – még mindig fáj

Nagy vagány voltam, és tudom, hogy fölösleges kockázatot vállaltam ilyen “hideg indulással” rögvest kutyával, meg betonos kezdéssel, ésatöbbi, de még azzal együtt sem bántam meg, hogy harmadik napja sem tudok sziszegés nélkül járni. 🙂 Nagy élmény volt ilyen nehezítések mellett együtt dolgozni egy ilyen impulzív, nagyon pörgős kutyával, imádtam, hogy ennyit ki tudott hozni belőlem, és büszke vagyok rá, hogy eljutottunk idáig, együtt.

Gulyás Viktória

Gulyás Viktória

Kutyatenyésztő család leszármazottja vagyok, kiállításokon szocializálódtam és valószínűleg a morgás és vicsorgás is előbb ment, mint a beszéd. Az első “igazi”... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​