Országváltás cégen belül – No info from DUNAK406 to VOSEN2055

Még tavaly ősszel, a DecaFeszten kezdett körvonalazódni a fejemben a gondolat, hogy egy régóta dédelgetett álmom akár valóra is válhat. Nevezetesen az, hogy kipróbálnám magam külföldön. Most nem túravezetőként, és nem is csak két hétre.

A DecaFeszten (Tavaly szeptemberben egy napra az összes Decathlon áruház bezárt, hogy az ezerötszáz kolléga együtt eltölthessen egy egész napot, színes programokkal, előadásokkal. -a szerk.)  meghallgattam egy kerekasztal-beszélgetést, ahol különböző országokban, különböző pozíciókban, de a Kék Hajóban evező magyarok osztották meg tapasztalatukat. Vacsora közben egyiküket elcsíptem két szóra. Ő biztosított róla, hogy igenis érdemes akár részmunkaidős eladóként is próbálkozni, ha van nyelvismeretem és kitartásom, elszántságom a beilleszkedéshez.

A következő lépés érdekes módon nem országigazgatónk távozása volt: ekkor még nem kötöttem össze fejben az összekötendőket. (Gábor Ausztriába költözött, hogy a Decathlon számára új ország megnyitásán dolgozzon.) Hanem amikor új vezetőmmel leültünk a havi értékelésemet megbeszélni és egy kicsit jobban megismerni egymást, lebuktam. Kiderült, hogy beszélek németül és angolul is. Ekkor nekem szegezte a kérdést: nem gondoltam-e nemzetközi karrierre? Az i-re a pontot a nyitó áruházból érkezett segítségkérés tette föl: menjünk áruházat építeni. (Ez tulajdonképpen a polc rendszer fölépítésétől az árucikkek kihelyezéséig terjedő folyamat.)

Lépjünk a tettek mezejére!

Innentől az események fölgyorsultak: levelezni kezdtem az építkezésért felelős kolléganővel, Gretával. Ő aztán csatolta a levelezésbe az áruházigazgatót. Érdemi előrelépés azonban nem történt. Június végén volt egy szabad hetem, s a polcok vasszerkezetét épp akkor építették. Bors ugyan nem vagyok, de kicsi és erős igen. Kézenfekvőnek éreztem, hogy kimenjek segíteni. Valódi megegyezés erről nem történt, de gondoltam, plusz két kéz jól fog jönni. Már félúton jártam, amikor megkaptam a válaszlevelet: külső cég “vasal” a vösendorfi áruházban.

Az első gondolatom az volt, hogy lógó orral hazakullogok. Aztán – ha már megvettem az autópálya-matricát – mégis a kiutazásra szavaztam. Jeleztem is, hogy én Bécsben leszek, így ha jut idő a megismerkedésre, szívesen meglátogatom őket. Két napig sem emailben nem kaptam választ, sem telefonon nem értem el Gretát. Ekkor rájuk törtem: egyszerűen besétáltam a nyitott vészkijáraton, és odaléptem az első emberhez. Laptoppal a kezében épp nagyon elfoglalt volt. Látszott, úgy hiányzom neki, mint üveges tótnak a hanyattesés. Köszöntem és kivártam, míg rám néz. Aztán előadtam, hogy ki vagyok és miért jöttem. “Pillanatnyilag senki nincs itt, aki ebben segíteni tudna, és én is sietek vissza az irodába” – válaszolta. “De a jövő héttől lesz a bepakolás. El tudsz jönni?” “Igen, a második héten lesz két szabadnapom, amikor itt leszek.” “Oké. Találkozunk akkor. Egyébként Mario voltam.”

Most, vagy soha

Itt aztán kellett pár pillanat, míg fölfogtam, mi is történt. Először dühös lettem: ha úgy kezdi, hogy bemutatkozik, biztos rámenősebb lettem volna! Aztán jött a csalódottság: mások bezzeg… ha jobban tudnék németül… ha… akkor… Végül a régi lemez: biztos nem voltam neki szimpatikus. Szerintem nem is akar velem dolgozni. Tipikus állatorvosi lóként éreztem magam elsős pszichológus hallgatók számára trenírozva. Ezzel az érzéshalmazzal vártam a folytatást.

Ezzel a kis figyelmességgel vártak. Temészetesen nem volt üres.

Amikor hazatértem, Vid az áruházi csapatépítőnk éjszakáján kifaggatott, hogy hogy áll a projekt. Dióhéjban válaszoltam: “Sehogy.” Aztán kifejtettem. Másnap odajött hozzám, és – azzal a szeretettel és támogatással, amilyennek mindannyian ismerjük – coachként, edzőként kezébe vette a helyzetet. Írt egy ajánlólevelet, csatolta mellé az önéletrajzomat és kért nekem egy interjúlehetőséget. Azt mondták neki, keressem meg őket személyesen. Ekkor telefont ragadtam, és összeillesztettem a fejekben a szálakat: jövő héten érkezem. Velem beszéltek már levélben, telefonon és személyesen is.

Első próbanap

A megbeszélt próbahét (nálam két nap lett az esztendő) reggelén egy ajándék hátizsákkal fogadtak bennünket, Team Austria felirattal. Erős vágyat éreztem, hogy üzenetnek fogjam föl a betűsort: hamarosan én is itt dolgozom majd. A csapat egyébként már nélkülem is elég nemzetközi volt: osztrákok, németek, hollandok, belgák, franciák, csehek, szlovákok, magyarok, horvátok, britek képviseltették magukat az állandó és a segítő oldalon. (És persze lehet, hogy kihagytam néhányat…) De a helyi osztrákok között is akad eredendően a dél-afrikaitól a törökig néhány nemzet, így persze magyarok is.

A biztonsági képzés után (vészkijáratok, porral oltók helye, menekülési útvonal, gyülekezési pont) Gábor mellé osztottak be kamionozni, aki így fogadott: “Bocs, hogy nem jutott időm válaszolni a leveledre. De így is itt vagy, ennek nagyon örülök!” Hé, honnan tudja, hogy ki vagyok? A kamionfogadás azt jelenti, hogy az érkező 24 tonnás szörnyetegről mi pakoltuk le az érkező árut: további vaspolcokat (Decathlon-nyelven, azaz franciául agencement), magnumokat (jó mázsás és köbméteres összecsukható egységdoboz, Magnum Helium névre törzskönyvezik) tele áruval (mintegy 30.000 termék érkezett naponta). Úgy érzem, sikerült odatenni magam tudásban is, munkatempóban is – leginkább magamat meglepve.

Délben meleg ebéddel vendégeltek meg minket, így volt lehetőségem a már kint élő magyarokkal beszélgetni a lehetőségemről, a félelmeimről, a várható jövőképről. A nasi után aztán folytattuk a munkát. Este Gábor megkérdezte, tudtam-e Marióval beszélni a szerződtetésemről. “Ááá, nem volt arra időm.” “Azért anélkül ne menj haza holnap. Én is nyomatom majd, de keresd te is.” Ebben maradtunk. Vacsora után (szintén nem a madárlátta szendvicskéimet kellett egyem) még maradtam a csapattal, hogy kicsit beleérezzek a “belsős” hangulatba is. Jó érzés volt látni az igazgatót, ahogy viccelődnek, pacsiznak vele a beosztottjai. Nem egy vaskalapos hierarchia képét festette elém.

Második próbanap

Másnap folytattuk a kipakolást, én elsősorban a görkoriknál segédkeztem, mert a mászócuccokra és a hegyi sportokra még nem érkezett annyi áru. Mariót reggel annyi időre sikerült elcsípni, hogy “Majd kereslek.”

Fantasztikus volt, hogy a kinti kollégák tényleg kikérik a véleményemet és komolyan is veszik a tapasztalataimat pl. a raktározás kapcsán!

Az utolsó órában Mario tényleg megkeresett. Épp Gábornak válogattam szét a reklámfotózásból visszahozott termékeket, amikor a holland igazgató áthívott a konyhába. Se egy szék, se egy asztal, két dobozra ültünk le. “Angolul vagy németül beszéljünk?” – kérdezte. “Próbáljuk meg németül.” Aztán megkérdezte, hogy tetszett a két nap, hogy éreztem magam a csapatában. Mik a terveim, mennyi ideig szeretnék itt dolgozni? Van-e családom, és ők is költöznének-e velem? Aztán gondoltam egy merészet. (Ausztria kapcsán az eddig mindig bejött.) “Tudom, hogy nem a munkám, hanem a nyelvtudásom a szűk keresztmetszet.” “Igen, de szükségem van tapasztalt decathlonosokra is.” (Ez a mondat azóta, sokszor elmesélve egyre inkább felértékelődik bennem.) “Nekem belefér az is, hogy részmunkaidőben kezdjek, hogy legyen időm a németet gyakorolni, és ha meglesz a nyelvtudásom, teljes állásban folytatom.” Azt mondta, beszél Gáborral és a csapatával, a héten pedig visszajelez. Így tértem vissza a termékszelektáláshoz.

Nem sokkal később odajött Gábor. “Beszéltem Marióval” – újságoltam. “Tudom, mert beszéltem Marióval” – válaszolta. “30 órás szerződésről volt szó. És szerintem nem lesz gond…” – mosolygott sejtelmesen.

Július 13-án úgy mentem dolgozni Dunakeszire, hogy legkésőbb délután fölhívom Ausztriát, hogy mire jutottak. De nem kellett addig várnom, 9 körül csörgött a telefon, hogy föl vagyok véve. Péntek 13. Megint egy lehetőség az új életre. (Erre a napra esett a bringás balesetem is.)

Ismét valami nagy változás következik.

A váltás kapcsán az egyik szemem mindig sír, mert hiányozni fog a magyarországi csapat. Nem csak a részlegemről, de az egész áruházból, sőt, más áruházakból és a központból (HQ) is kaptam gratulációkat, elismerést, szeretetet. Megkeresett a korábbi igazgatónk, hogy elismerését fejezze ki. (Más mamutcégnél nem dolgoztam, de a kék hajón felemelő, hogy a hierarchia csak a munkához szükséges, egyébként emberként ott vagyunk egymásnak.) De – ahogy a blogírás továbbra is Magyarországhoz köt – ugyanazért dolgozunk Ausztriában is, mint Magyarországon, vagy bárhol a világon. A sportért, mindenkinek.

Végül szeretném megköszönni azokat az alapokat, amelyeket otthon kaptam, és amelyek kellően erősnek bizonyultak arra, hogy egy új országban elkezdjünk építeni rá.

 

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​