“Üzenet a palackban.” – Levél a bringázni vágyó kisfiúhoz

Éreztük már úgy, amikor kezünkbe vettük a régi, legelső általános iskolai fényképünket, hogy ha tehetnénk, ha lenne rá vajmi csekély esély, valamit nagyon el szeretnénk mondani, egykori kócos hajú kis Énünknek? Hogy bátorítsuk, vagy biztassuk őt valamire, amit majd egyszer meg kellene tennie, vagy éppenséggel nem, mielőtt még túl késő lenne? Volt már úgy, hogy képzeletben magunkhoz öleltük őt és azt mondtuk neki: ne félj, nem lesz semmi baj. Egy nap a sportban leled majd meg a legnagyobb örömöd?

Engedjétek meg, hogy röviden megosszak veletek egy személyes történetet, mely a mai napig inspirációként, ösztönző hajtóerőként hat rám minden egyes kerékpár versenyemen. A legtöbb embernek vannak példaképei, akiknek a példáiból, sportsikereiből kiindulva nyerhetik a maguk sajátos, egyéni motivációjukat. Vannak akiknek Coppi, Armstrong, Pelé, Federer, Agassi, Michael Jordan vagy Tiger Woods a példaképük. Vannak, akik a saját edzőiket választják követendő példának és vannak, akiknek a szemében a szüleik a legnagyobb hősök a világon.

Ugyanakkor akadnak olyan kirívó, kiváltságos esetek is, amikor valaki nem egy másik ember sikertörténetét vagy életútját tartja követendő példának, hanem a saját fiatalkori Énjének szeretne imponálni, vagy inkább le szeretne róni neki egy amolyan tartozásfélét, amit elmulasztott vagy esetleg nem tett meg addigi, vagy későbbi élete során. Ilyenkor többnyire nem énközpontú, önző, egoista önimádatról van szó, hanem a “Mi lenne, ha üzenni tudnánk neki?” eshetőségéről, aminek a gondolatával-valljuk be – a legtöbben már eljátszadoztunk!

Valamennyiünket mindig hajtja valami előre. Egy trófea, egy aranyérem, egy dobogós helyezés, vagy egyszerűen csak a puszta elismerés. Egy vízió, ami a fejünkben él, és sokszor olyan tisztán, pixelre pontosan látjuk magunk előtt, mintha maga a színtiszta valóság volna. Az én víziómban nem egy kép, hanem egy egész, összefüggő filmszalag pereg, akár a moziban. Egész életemben, valamennyi sportból hamar kiábrándultam. Tenisz jött, karate ment, és így tovább a kosárlabdán és a focin át, egészen a tai chi chuanig. Egyetlen sportnál sem tudtam soha leragadni.

Az általános iskolában tökéletesen hoztam a tipikus lúzer  arcot, mint amilyent Peter Parker is megtestesített a Pókemberben. Amikor jött a tél, az erősebb srácok rendre letepertek és belenyomták az arcomat a hóba. Ha bevittem egy új, dínós könyvet a suliba (akkoriban nagyon ment a Jurassic Park-őrület), azt könnyűszerrel elvették tőlem, aztán se szó, se beszéd, továbbálltak. Mégis, valami volt a tarsolyomban, amit tudtam, amiben mindig jó voltam, még ha hosszú évekbe is telt eme sorszerűségre való ráébredésem, vagy inkább feleszmélésem. Mindig is szerettem kerékpározni. De valahogy a végzet másféle utakra sodort, mígnem teljesen elfeledkeztem róla. Aztán, amikor harminc felett a kezembe vettem otthon az általános iskolai képemet, egyszeribe, hirtelen beugrott, mit veszítettem.

A fényképre pillantottam, és megláttam a csillogást a kisfiú szemében, mely harminc évvel korábbi énem szeméből tükröződött vissza rá. A fiatalkori hiúság és bizonytalanság fénye vetekedett a férfiúi tapasztalattal. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Mintha a gyerekkori énem a fényképről azt súgta volna: “Tartozol nekem egy életcéllal, amit még nem ismerek.”  Ez a kisfiú mindig szeretett bringázni és világéletében a hegyekbe vágyott. Ma már nincs olyan nap, hogy ne ott tekernék. Megírom hát neki a levelet, palackba zárom és a vízbe dobom, hátha egyszer úgy dönt az áramlat, hogy visszafelé sodor, és a múlt partjára veti az üzenetet, egyenesen a ő kezébe.Kerékpáros történetek

Van egy vízióm, amikor elindulok: a tömeg elmegy mellettem, a lejtmenetekben lehagynak, de az emelkedőkön mindenkit rendre visszaelőzök. Jön egy enyhén emelkedő rész, és én megállás nélkül haladok egyre előre és előre. Aztán jönnek a meredek szakaszok, a lábaim fájnak, a tüdőm ég, és nem látom az emelkedők végét, de megyek tovább. A fejemben egy hang csilingel szüntelen: “Tartozol neki. Tartozol annak a kisfiúnak.”  És nincs vége, nem érhet véget, megyek tovább és tovább, méterről méterre, kaptatóról kaptatóra.

Amikor már úgy érzem, közel a cél, mindig jön egy újabb végeérhetetlen pokoli emelkedő. Ám ekkor látok valamit. Felnézek a magasba és az emelkedő tetején meglátom Őket. Négyen állnak a “fák hegyén”: három ismerős nő és egy kisfiú. Mindig, minden versenyen csak az egyikük arcmimikáját látom. Mindig csak az egyikükét. A többiek nem mozdulnak, a szemük sem rebben, ugyanakkor mindannyian mosolyognak.  Ahogy egyre jobban és egyre eszeveszettebb tempóban tekerek és kipréselek magamból minden utolsó szikrányi kis wattot – miközben a hátsó kerekem újra és újra kifarol a terhelés súlya alatt -, az összeomlás határán felpillantok és ekkor, hirtelen minden fájdalom közepette meglátom ennek a kisfiúnak az arcát.

Erős, határozott, mintha ötven évnyi bölcsességet préseltek volna bele egy hat éves gyermek tekintetébe. Egy szót sem szól- soha nem beszélnek hozzám a vízióimban – csupán határozottan és sziklaszilárdan néz rám, majd egyszer csak tesz egy mozdulatot, ami újult erőre sarkall. Ahhoz tudnám ezt a jelenetet hasonlítani, mint amikor Mr. Miyagi a Karate kölyök klasszikus 1984-es filmváltozatában Danielre pillant a végső rúgás előtt és a fejével biccent egyet. Ki az, aki a fájdalom ellenére ne menne tovább ilyenkor?

Szóval mindannyiunkat más és más ösztönző erő hajtja. Vannak vizuális típusok és vannak, akiket nemesfémek motiválnak. Mindenki döntse el maga, hogy mi az, ami ösztönzőleg hat rá. De egy biztos: amíg lesznek versenyek, lesznek olyanok is, akik a legkülönfélébb módon készülnek fel rájuk. És szerintem a legjobban azoktól kell tartani, akik megpróbálnak kiegyenlíteni egy régi tartozást. Az Élet vagy Önmaguk számára.

Hegedüs Zsolt

Hegedüs Zsolt

Bár egész életemben bringáztam, a versenyszerű kerékpározás, mint rendszeres sporttevékenység, mindössze öt éve vált az életem szerves részévé, mégpedig egy... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​