„Maradjatok emberek!” – beszélgetés a Decathlon Magyarország leköszönő ügyvezető igazgatójával, Pósfai Gáborral

Pósfai Gábor, a Decathlon Magyarország ügyvezető igazgatója. De e hivatalos titulus mellett a Decathlon dolgozóknak jóval többet jelent az ő személye. Nekünk ő Pósfai Gábor, a pingpongot lobogó tűzzel játszó, a szatirikus vicceket elsütő, a csapatáért minden körülmények között kiálló, a felesleges flancolást kerülő, a kapcsolataiban közvetlen ember. Ausztriai költözése kapcsán beszélgettem vele egy (szigorúan nem kolumbiai) kávé mellett.

Hadik kávéház, a Bartók sarkán. Nosztalgikus, mint ez a pillanat is. Karinthy, Kosztolányi meg a többi nagy törzshelye, a lágymányosi pampákon. Végigsimítom a ’százados kanapé karfáját, amíg várakozom. Ígértes, mattos kulissza – kölcsönöz valami bájos manírt egy beszélgetésnek és egy friss pörkölésű feketének. Itt találkoztam egy kávéra és némi jóízű beszélgetésre Pósfai Gáborral, a Decathlon Magyarország, Ausztriába készülő, leköszönő ügyvezetőjével – egyébiránt közvetlen főnökömmel is. Jó diákként vagy harminc kérdéssel tarsolyomban érkeztem – aztán hamar kiderült persze: gördül az a cselekmény tervezettség nélkül is.

Mindig élvezettel beszélgettem Gáborral, akár szakmai, akár személyes jellegű volt a téma

7 év a Decathlon Magyarország élén

„Egészen mostanáig nem volt vége érzésem. Ez akkor fog leesni, amikor kint lesz mindenki, az egész család. Fárasztó, főleg lelkileg. Még nem nagyon fogtam fel, hogy ennek a magyarországinak vége. Talán majd a mai búcsúbuli pillanataiban.” – mondja Gábor, vágva gyorsan a dolgok közepébe – miközben pár kerülettel arrébb már folynak az esti au revoir előkészületei. Egy hétéves időszak, vagy inkább korszak végén vetettünk számot. 2011-től íródó, hallatlanul sikeres sztori ez, mikortól a magyarországi Decathlon hajójának kormányát kezébe vette.

Út a Decathlonhoz

Mindig érdekelt, hogy egy ember története honnan ered, mi tette azzá, amilyen ma? „Először sportoló akartam lenni.”– mondja- „Sok mindent kipróbáltam. Hétévesen kezdtem el pingpongozni, jöttek is a sikerek. Ennél ragadtam le. De sokszor mondom: lehet, hogy focizni kellett volna elmenni.” – jegyzi meg hamiskás mosollyal – „Amikor láttam, hogy nem leszek világklasszis sportoló, akkor sportriporter szerettem volna lenni – klasszikus életút egy fiúnak gyerekkorban. Aztán valahogy ez háttérbe szorult. Szervezetten sodródtam az élettel – elvégeztem a sulit. Egyetem alatt dolgoztam sportmarketing cégeknek, érdekelt ez a világ. Aztán pont amikor elkezdtem komolyan munkát keresni, diplomamunka leadása előtt egy-két héttel,  egy állásbörzén – épp mentem volna haza – szembejött egy olyan cég, ismeretlenül, ahol ott van a sport és a gazdaság. Próbáljuk meg! – gondoltam -, isteni jel volt. Francia nyelvtudást kértek – sok mindennek nem feleltem meg, de ez a két szó (sport&gazdaság) nekem elég volt.”

Számos kérdéssel készültem az interjúra, ám a beszélgetésünk spontán alakult magától

A közösség, a sport ereje

Gábor több, korábbi interjújában is megjelent – motívumként – a család, cégünk családiasságban rejlő sikere. Nem hagyhattam ki a személyes faggatózást: „Mindenkit befolyásol a család. Hogy valaki milyen ember, azt szerintem három fő tényező határozza meg. Első: a család. Én minden emberemhez így közelítettem az elmúlt tizenhárom évben. Úgy tudtam megtalálni a kulcsot valakihez, hogy megismertem, miben él vagy miben élt. A másik, hogy milyen iskolákba járt, milyen közösségekben mozgott? Volt-e például koleszos? És a harmadik, amit szoktam mondani, ez az egyéb kategória számomra. Mint például a sport vagy a zene. Valami, ami befolyásolja, alakítja az embert. A pingpong által bekerültem egy közösségbe, érvényesülnöm kellett. Egy sportközösségben nem az számít, hogy honnan jössz: munkás vagy úri gyerek vagy? Ott mit tettél le az asztalra, elfogadtatni magad, azért ez egy jó iskola. Család, szakmai út, meg a sport – ez a három tett azzá, ami vagyok. Ilyen szempontból nincs titok.”

Rövid, váratlan snitt szakít meg minket a kávézó mélyéről: „Kolumbiai kávéból készíthetjük?” – kérdez vissza a pincérlány a kikért cappucinóra. Pillanatnyi zavartság után, Gábor lakonikus nyugalommal közli: „Nem, simából. Köszönöm.” Számomra mindig sugárzott belőle a magabiztosság, a kisimultság – csak semmi flanc.

A cégen belül közismert volt, hogy nem híve a flancolásnak

A pingpong a nagy szerelem

A közel harminc éves sportmúlt persze sejtet némi titkot Gábor boszorkánykonyhájából: „Egy nyaralás, első általános után megnyertem a családi bajnokságot az üdülőben. Szeptembertől pont indult pingpong szakkör – a jó kis köves aulában, ahol egy volt pingpongos kezdett el órákat tartani, heti kétszer-háromszor. Ő volt az aki elindított, meg aztán látta, hogy van hozzá érzékem. Később elment a Statisztikába edzőnek – ötödikbe mentem, tízéves voltam. A mai napig edző, akkor berakott a Postásba. Pont bekerültem az országos mezőnybe 11 évesen, amikor egy másik Pósfai is, akit Pósfai Attilának hívtak. Semmi közünk nem volt egymáshoz, Máriahalomról jött. Ő még ügyesebb volt, második a ranglistán utolsó éves serdülőként , én meg hatodik. Sajnos balesetben meghalt húszévesen. Az éves nyolc országos versenyből hétszer egymás ellen játszottunk a legjobb négy közé jutásért, mindig Pósfai-Pósfai meccs volt. Sorsszerű.”

Csillog a szeme. Hiába az évek, amik azóta elteltek – mintha egy kisfilm peregne a szemem előtt. Igazi, szerethető pillanatok. Nem csak az ügyvezető, aki beszél, hanem a sportbarát, az először kezébe ütőt fogó kissrác, Pós, ahogy az egyesületben hívták a társak.

„Mit szeretek a pingpongban? Összetettnek tartom. Nagyon. Általában nem tartják férfias sportágnak. Ehhez nem kell fizikum, meg nem kell kondíció – mondják. Mert ugye a játszótérhez szoktak hozzá. Talán itt van a legnagyobb különbség – sportokat tekintve – amatőr és profi között. Nem tudsz pontot csinálni egy profi ellen. A fejet is igénybe veszi – nagyon észnél kell lenni. Teniszben ki lehet engedni egy-két gémre – mert csak figyelsz a szervádra, itt nem tudsz mert pillanatok alatt elmegy a szett. Kell hozzá labdaérzék, ügyesség, fej, kondíció is – főleg lábra történő fejlesztés. Úgyhogy nekem ez tetszett nagyon.”

Egy cég vagyunk, egy család

Korai lenne summázni hét évet, a magyarországi pályafutást a beszélgetésünk derekánál, de érzésem szerint ez tette őt és vele együtt minket is különlegessé: a hallatlan szenvedély (a sport iránt) és, hogy ennek ellenére mindig észnél volt, észnél voltunk. A szív és az ész egyszerre rezdült, a jó helyen, ott, ahol a dolgok történnek:

„Amikor kisebb volt a cég, mindenkinek volt valami benyomása rólam, sokszor találkoztunk. Most már nagyon sok embernek egyáltalán nincs – ezért fordulhat elő olyan, hogy valaki magáz emailben, meg az áruházban. Ami engem eléggé zavar – mert aki ismer tudja, hogy nem várom el és nem is vagyok ilyen. Ezért is volt lelkileg nehéz az utolsó időszakban.” – jegyzi meg Gábor, aki volt párszáz munkatárs ügyvezetője és ma már ezerötszázé is, aki ott volt az első magyar Decathlon, a budaörsi kapunyitásakor és a huszonnegyedik, a veszprémi „celebrálásakor” is. ”Nehogy már olyannak tartsanak, aki ül egy bőrfotelben és onnan osztja az észt!” – folytatja – „Kicsit olyan gyertek utánam effektus volt. Nincs tabu, nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni, szerintem ez volt az egyik fő erőssége az elmúlt éveknek, hogy a cég többsége tudta, hogy ha kell fordulhat hozzám, máshoz is. Ez a típusú transzparencia biztos, hogy egyedülálló még a cégen belül is. Ez a fajta nyílt „beszéd”minden korábbinál markánsabban öltött testet abban a napban, mikor a magyar Decathlon üzletek szabad akaratukból bezártak, hogy a csapattagok – MIND – együtt lehessenek, együtt beszélgessenek a közös jövőnkről: „Ez volt a Dekafeszt. A nap végén nagyon-nagyon elégedett voltam. Az egy olyan álom volt, hogy utána őszintén szólva – egy picit kiégve éreztem magam. Meg ráadásul úgy álltam ott a színpadon, hogy én két nappal előtte beszéltem Michel-lel (Michel Abbalea – a Decathlon világszintű ügyvezetője), hogy én elmegyek. Annak a napnak óriási ereje volt minden szempontból és tényleg elérte maximálisan a célját. Meg tudtunk osztani fontos információkat és bárki bármilyen kérdést feltehetett. Ez is azt segítette hogy egy cég vagyunk, egy nagyobb család úgymond. Felejthetetlen egy ilyen alkalom, az hogy meglépjük azt, hogy bezárunk, hogy megtehetjük ezt.” Teszem hozzá, tényleg megtehettük. És nem a kereskedelmi írott vagy íratlan törvények, a matek jegyében, sokkal inkább eszmeiségében, filozofikusan – képesek voltunk erre, érettek voltunk ehhez.

A komolysága mellett rendkívül jó humorát is kedvelem Gáborban

A legnagyobb szabadság, ha különbözőek lehetünk

Hogy van-e sorban pipált bakancslista vagy számvetés? „Ezeket nem vettem még igazából számba. hogyha egyszer leülnék, hogy miket csináltunk így közösen, hát lehet, hogy megkönnyezném. Cégolimpia, inspirációs napok, Dekafeszt.” Rengeteg élmény, a közösségért, a közösségnek hozott döntés kövezte ki Gábor szakmai útját. De talán minden plasztikus, megfogható, megtapintható teljesítményen túl a legnagyobb eredménye a gondolkodásunkra, a döntéseinkre gyakorolt hatásának volt: „A legnagyobb szabadság az, hogy az embereknek megadjuk a sebesség lehetőségét, példát mutatunk és elfogadjuk, hogy nem vagyunk ugyanolyanok. Azt gondolom, hogy idővel én is el tudtam nagyon sok mindent engedni. Korábban én sem voltam az a halál liberated ember. Arra nyitott voltam, hogy vonjunk be embereket a döntésbe, de biztosan tudnék mondani négy-öt dolgot, amit nekem is el kellett engednem. A legnagyobb szabadság ennek a lehetőségnek a megadása – hogy különbözőek vagyunk.”

Az osztrák projekt

A sokszínűség pedig sosem állandó velejárója a változás. Gábor munkájában mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy – bár a pozíció megmarad –  mindig újabb ás újabb eszközök kellenek a sikerhez. Nincs egy mindig megfelelő séma, egy tuti-sablon:

„Már most érzem az osztrák projektnél, hogy mennyire más a szerepem – mint itthon volt kezdetben – mert szinte mindent oda tudtam adni, hiába első áruház és hiába példát mutat majd a többi áruháznak. Egy olyan holland srácot találtam, aki szépen össze tudja rakni az első áruházat és én inkább az imázsra, kommunikációra, jövendőbeli nyitásokra és a fontosabb kereskedelmi irányvonalakra figyelek, de nagyon sok mindenben nincs szükség már országigazgatóra és el tudom képzelni, hogy én dolgozom néhány évet és utána nem leszek országigazgató, mert annyira jól tudnak egymás között működni a különböző áruház-igazgatók. Lehet, hogy csak néhány évig leszek kint, de amit most csinálunk, olyan lesz a cégimidzs éveken keresztül. Erre kell a legjobban figyelnem.” Bár, egyszer már ott volt egy kezdetnél, az alapok lerakásánál, mégis látszik: az ember nem lép kétszer ugyanabba  a folyóba. Más kihívásokat, más meglepetéseket tartogat az új feladat:  „Az első szlogent keressük. Kint most teljesen új dolgokkal találkozom, amit itt sohasem éltem meg. Óriási konkurencia van, egyből megpróbáltak belökni minket a gagyiba. Az újságcikkekben: Jönnek, de diszkont-ár! Gagyi…stb. Most fogom érezni igazán, mi az, hogy verseny? Az újságírók egyik első kérdése volt, hogy mitől ilyen olcsó? Gyerekekkel dolgoztatunk? Mennyire figyelünk a környezetre? Ilyen kérdéseket sohasem kaptam itthon. Ilyen szempontból is óriási kihívás. Még nem végleges, de valami olyat fogunk kiválasztani, hogy:  sportler für sportler – sportoló a sportolónak. Ha komolyan vesszük magunkat, akkor nem vehetünk fel olyan embert, aki nem sportol. Ezzel válaszolunk is a diszkont-árra.”

Sportolj ma!

A beszélgetés vége felé még mindenképp vissza akartam kanyarodni Magyarországra egy gondolat erejéig, ami valami újat, valami egyedit tartogat a magyar emberek számára. Egy éve vágtunk bele, Gábor támogatásával a Sportolj Ma! projektbe. Az első lépések után még látjuk, sok a feladatunk- bár, a motor be van rúgva: „Országigazgatóként az első terveim megvalósultak két-három év alatt, utána háromszor annyit értünk el. A Sportolj ma! elképzelhetetlen lett volna néhány éve, ha nincs ez az autonómia, meg ezek a gazdasági eredmények. Két, két és fél éve született meg az ötlet csírájában egy évindító értekezleten, Monoszlón a csapatommal, utána az eszközt úgy tettük mögé. De ilyenre abszolút nem gondoltunk. De a világ is más. Hét éve még én is földhöz ragadt voltam, akkorát sohasem tudtam álmodni, mint egy francia ember. (nevet) Őszintén szólva nagyon az elején tartunk. Nem számokban, mintákban kell gondolkodnunk. Ha az emberek saját maguk körül látnak jó példákat, csatlakozni fognak. Csak legyen két-három sportközösség egy-egy településen, ha ez a mindennapunk részévé válik vagy látjuk a környezetünkben, hogy ismerősök, barátok így sportolnak, akkor mi is csatlakozni fogunk hozzá. Ha valaki ezt meg tudja csinálni, akkor az a Decathlon.”

A Decathlon az emberi kapcsolatokról szól

Gábort egy világlátott olasz ember Diego Rango Darragona váltja országigazgatóként. Ha az emberben ilyenkor nem is alakulnak ki rögtön elvárások, de legalábbis elgondolkozik: mi következik soron? Mi vár ránk? „Siker. Nem látok okot arra, hogy ez miért változna meg. Akkora erő van ebben a társaságban, ebben a cégben, ebben a szellemiségben, ami ma megvan, hogy ez ma már nem egy embertől függ. A magyarországi cég bizonyos értelemben önjáró. Nincs bennem semmi félsz!” – mondja. És, hogy van-e üzenet, egy örök érvényű mondat a búcsúcetlin? Van: „Maradjatok emberek! A Decathlon az emberi kapcsolatokról szólt, amellett, hogy business-t is csináltunk. Nem a pozíciókról… ez az igazi csapatmunka. Figyeljetek egymásra! Maradjatok emberek… igen. Ha volt ars poetica akkor leginkább ez. (Ezt próbáljuk majd Ausztriában is!).”

Elköszönünk egymástól, találkozunk az esti bulin.  Én még kicsit magamra maradok a gondolataimmal. Nagyon szeretek ennél a cégnél dolgozni. Hogy miért? Mert itt önmagam lehettem mindig is, a kezdetektől. Nem a ranglétra, az erőfeszítések tették ezt lehetővé, hanem a légkör, a gondolatiság. A hit abban, hogy valamit jól csináljunk: egymásért, a vásárlóinkért. Megnyugvással tölt el minden itt töltött perc, óra, nap vagy hét. Mert megmaradtunk emberek.

Köszönjük Gábor! Auf wiedersehen und viel glück!

Dovák Dávid

Dovák Dávid

Nekem az írás olyan, mint a fotósnak valamit a lencse végére kapni. Úgy szeretem a toll hegyére tűzni a szavakat,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​