Utolsó utáni alpesi túrám

Ahogy az előző képgalériában jeleztem, tavaly nem sikerült megölni magunkat. Idén már kicsit óvatosabban indultunk neki (értsd: volt technikai felszerelésünk). Egy alpesi túra alkalmával ez határozottan nem válik az ember kárára.

Tavaly elmaradt az alpesi túránk második fele, ezt pótoltuk be idén. A Schneealpe után egy vonulattal tovább merészkedtünk, és a Veitschalpe csúcsára, a Hohe Veitschre másztunk föl. Egyébként pedig ki kellett már próbálni a hótalpakat, amelyek egy éve várják az első bevetést.

Ideális időben, délután 5 körül indultunk Vecsésről, s mintegy két óra alatt át is verekedtük magunkat fővárosunkon. A hóhelyzet egyre elrettentőbbé vált. Lépésben araszoló kamionsor fogadott a budai oldalon. Ennek megfelelően 30 és 50 közötti tempót hajtottunk, mely aztán egészen 70-ig erősödött. Hajnali 1-kor még mindig csak (már?) Gloggnitznél jártunk, de ott aztán bedobtam a törölközőt. Az egyik sárga-kék élelmiszerlánc parkolójában tartottuk az első kocsiban alvást. Egészen negyed hatig, amikor megérkeztek a bolt első dolgozói (nyitás amúgy hétkor…), majd ránk gyújtották a parkoló reflektorait. Fölráztam Danit, hogy talán illene továbbállnunk, mielőtt autóstól elszállíttatnak bennünket.

A kornyadt reggel a Preiner Gscheid kaptatóján ébresztett föl engem. Az út a magyarországihoz hasonlóan havas-csúszós volt, miközben 700 méter szintet és rengeteg hajtűkanyart hagytunk magunk mögött. A nyereg túloldalán, lefelé indulva viszont mintha egy másik világba csöppentünk volna. Hó sehol, az útról szélesen és szárazra eltoltak mindent. Ja persze.

Indulás engedélyezett ideiglenes parkolóhelyünktől

 

Ez már Stájerország…

Neuberg an der Mürz faluba érkezve a már jól bejáratott helyünkön álltunk meg. A fűtött mosdóban 80 fokos vízzel ittuk a porkávénkat, hogy a maradék csipát is kicsapassuk a szemünkből. Ennek ellenére fél tíz lett, mire tényleg elindultunk. (Parkolóhely keresése a túraútvonal mellett a méteres hófallal szegélyezett úton. Engedélykérés az egyik Niederalpl-beli ház gazdájától, hogy estig az udvarában állhassunk. Rácsodálkozás a letakarított turistaparkolóra – na mindegy, én már nem megyek vissza az autóért. Akkor most mi az, ami befér a hátizsákba, és mi az, ami kelleni fog? Már nagyon el kéne indulni – akkor gyere – jó, de ezt ne hagyd itt…)

Az túra eleje szinte síkban haladt, állami erdészeti utakon. Aztán röviddel később befordultunk az erdőbe, a 415. sz. túraösvényre. A túrasízők nyomai mentén könnyen eligazodtunk, a térképet egyszer sem kellett elővenni. Pedig készültünk ám: Dani a www.bergfex.at oldalról gyönyörű, nagy felbontású képernyőfotókat nyomtatott.

Aztán az ösvény hirtelen meredekebb lett, így már jó hasznát vettük a hótalpainknak. (Akciósan vettem nálunk két pár lila színű gyerek hótalpat, de mivel vaságyat cipelve sem érjük el a 80 kilót és a 43-as lábméretet, bennünket bőven kiszolgált. Tudom, hogy ez így nem rendeltetésszerű használat, és bukom a garit, de ennyiért még ez is belefér.) A fenyves gyönyörű volt a szikrázó napsütésben: a hó kristályporként csillogva hullott alá a fák ágairól. Magam előtt láttam, hogy milyen jól nézne ki egy ilyen snitt az úti beszámolóban, de a GoPro sajnos nem tud erről közeli felvételt készíteni.

Maradt hát az élmény és az emlék

Az erdőből kiérve a hóhelyzet is megváltozott. A szél hol csúszósra-törékenyre-süppedősre lazította vagy hordta össze a fehér takarót, hol pedig firnesre keményítette. Utóbbin élvezet volt haladni, előbbi miatt viszont barátom újra és újra visszafordult volna, ha nincs két fülem. De van, így ami az egyiken bejött, a másikon ki is ment – s folytathattuk a kaptatást.

A – talán nyári – útjelző tábla szerint 2,5 óra alatt fel kellett volna jutnunk, de mi kemények vagyunk, így képesek voltunk 6 órán keresztül is mászni. A legnehezebb szakaszt fix kötelekkel biztosították. Sajnos alulról nem tudtam eldönteni, hogy mennyire lesz zizis az a traverz, így a sziklák legaljában, a meredek hófal tetején szereltünk át hótalpról hágóvasra. (Tavaly hasonló bizonytalan élményt adott a legmeredekebb rész, de ott jó 300 métert eshettünk volna, itt legfeljebb 15 méter csúszás várt ránk, ha rosszul mozdulunk.)

Közös kornyadt kép középtájt

Közben túrasízők érkeztek mögénk, majd léceiket lecsatolva, csak úgy, bakancsban elmentek mellettünk – az egyik hölgy majdnem magával rántotta Danit, aki ékes magyarsággal kommentálta az eseményeket. Azonban mégis hálásak voltunk nekik, mert nagyon szép lépéseket rúgtak és tapostak nekünk.

Lassan elérkezett az idő, hogy eldöntsük, visszafordulunk-e, vagy kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. Utóbbi mellett voksoltam, így belehúzva mászótársamat a csúcs vállalásába. (Jó döntés volt.) Egy völgyben haladtunk, nem a kijelölt nyári úton, de szélcsendesebbnek bizonyult, és egy-egy széllökéstől eltekintve szinte melegünk lett. Aztán a völgyfőnél kinyílt a táj. Újabb traverz után kiértünk a fennsíkra, ahonnan már látszott a Hohe Veitsch csúcsa, rajta a behavazott kereszttel.

A Veitsch csúcskeresztje – nagy a szél odafönn

Nagyon messzinek tűnt, de a tavalyi tapasztalat azt mutatta, hogy gyorsan föl fogunk érni. Így is történt, újabb 20 perc elteltével körpanoráma tárult elénk. Rengeteg túrasíző fordult meg azalatt a fél óra alatt, amit a csúcscsoki elrágásával és a fényképezkedéssel töltöttünk. Mivel az időjárás az elmúlt évhez hasonlóan kegyes volt hozzánk, idén is beleállhattam a téli félmeztelenkedésbe. (Ennek még a téli alpesi tanfolyamom teremtette meg a hagyományát, ahol is 9 katonával álltam a Krivan tetején, majd némi rábeszélésre a Pfinn-kilátón követtük el ugyanezt. Nosztalgia vége…)

Lefelé mindig könnyebb

Vissza eleinte jó tempóban haladtunk, majd egy völgytévesztés miatt újabb mászás következett. Innentől már sikerült követnünk az eredeti útvonalat. Az ereszkedés azonban egyre keservesebb lett. A kemény bakancs mindkettőnk lábát egyre jobban igénybe vette, ezzel fokozva rezignáltságunkat. A monotóniát a fixköteles rész törte meg, ahol Dani nemes egyszerűséggel lecsúszdázott.

A Szánkóvölgy, ahol jöttünk-mentünk

A helyi erő közben kifaggatott bennünket, hogy ugyan mit lehet télen ilyen hatalmas hátizsákokkal mászni (30 literről beszélünk). Elmondtam, hogy viszonylag gyér a téli tapasztalatunk, emiatt erősen túlgondolva a túrát csupa fölösleges eszközzel van tele a puttonyunk. -És a hócipőnk, hogy mindezt cipelni kell.- Jót nevetett rajtunk-velünk, de semmiképp nem lenézően, majd tanítani való mozdulatokkal siklott tovább.

Az erdészeti utat tökéletes időzítéssel, szürkületkor értük el. Az autóhoz pedig estére érkeztünk. Így aztán biztonsággal gurultunk szeretett vécénkig, ahol forró levesekkel és borozással zártuk a napot.

A másnap a készülődésé, és az indulásé volt. Éjszaka mínusz nyolc fok körül lehetett a csomagtartónkban, így először a szélvédőre fagyott leheletet kellett lekaparni, majd kávé és reggeli után megnéztünk a császári üvegfúvót a kastélypark túloldalán. A rövid kulturális kitérőt követően pedig irány újra kis hazánk, ahol immár kedvező útviszonyok között, épségben hazaértünk késő délutánra.

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​