Mészkőember, avagy első kerékpáros győzelmem krónikája

Kislány koromban sokat álmodoztam, milyen is lesz majd az első. Rózsaszínű, habos-babos képek kergetőztek a fejemben. Aztán persze az első sosem olyan. Nekem minden sokkal prózaibb, földhözragadtabb volt. Valójában ott és akkor föl sem fogtam, hogy megtörtént, így mire igazán kiélveztem volna a dolgot, már véget is ért. Az első bringás győzelmem margójára... :)

Ismeritek a viccet, amikor a zsiráf dicsekszik, hogy milyen jó neki, hogy ilyen hosszú a nyaka? Tudod, zebra, milyen jó, amikor iszom a whiskey-t, és az a kellemes melegség simogatja a torkomat? Vagy amikor cukrot szopogatok, és az az édes érzés lassan végigcsorog rajta? Mire a zebra: Mondd, zsiráf, hánytál már valaha?

Valami hasonló érzésem volt ma nekem is. Igen, ilyen lehet zsiráfként hányni. Vagy ez még annál is rosszabb. Ég a légcsövem, egészen a tüdőm fölső hörgőjéig. Hiába, valahogy sikerült végre ismét kihajtani magamat egy versenyen. Utoljára a Balaton Maratonon éreztem ilyesmit. Ott viszont egy jó adag eléhezés is benne volt a történetben. Meg a 200 kilométeres táv. Ma viszont mindössze 5 kilométert kellett teljesíteni. Persze a pályaversenyzőktől tudom, hogy 200 méteren is el lehet fáradni.

A Mészkőembernek mindig is parádés hangulata volt

 

A Mészkőember évek óta a kedvenc versenyem.

Elsőre sikerült a top 10-be kerülnöm – ez jól bizonyítja, hogy igazi jó értelemben vett amatőr versenyről van szó. Szeretem a hangulatát. Azt, hogy nem vérre megy, hogy sokszor egész családok versenyeznek együtt. A rendezés ugyan sosem hibátlan, de mivel Somáék lelkesedésből csinálják az egészet, nem róható föl nekik semmi. A lelkesedésükről csak annyit, hogy még mindig nem kapta el őket a gépszíj, és évekig nem kértek nevezési díjat (az utóbbi években pedig a korszerűsödés, a chipes időmérés indokolttá teszi a még mindig jelképes hozzájárulást a költségvetéshez) – pedig a rendezvény évről évre népszerűbb. Idén talán a 182-es volt a legmagasabb rajtszám, amit láttam. Tavaly géphiba miatt kikéstem a rajtidőmet, így utolsóként, 184-es rajtszámmal indulhattam a pótfelfutáson. Egy kölcsön össztelós szörnyeteggel. (Köszi, VeGa!) Tulajdonképpen elfogadható időt futottam.

Nemrég voltam terepszemlén a Naszályon. Botrányos 14:32-es időt repesztettem. Hiába, volt mögötte éhség és fáradtság, mégiscsak egy kategóriákkal jobb gép nyergében teljesítettem, mint korábban. Tehát megbizonyosodtam róla, hogy edzés nélkül nem lehet haladni. Vert seregként hazagurultam, közben halálra zabálva magam a pékségben összevásárolt édes sütikkel. (Nesze neked méregtelenítés – na majd húsvét után.) A csúfos anti-eredmény láttán elgondolkoztam, hogy hagyom a francba az egészet, és inkább elmegyek sziklát mászni. Aztán nem tettünk mászóidőpontot vasárnapra, mert sem nekem, sem Iminek nem tetszett a mai időpont. Tehát mégis maradt a hagyományos április közepi elfoglaltságom: hegyre fel!

Egész héten nem éreztem a tüzet, az erőt, hogy harapnám a vasat. Nagyritkán, amikor közlekedési okból elöntötte az agyamat a lila köd, akkor képes voltam magamból kierőszakolni némi teljesítményt, egyébként csak utaztam valami elfogadható saját tempóban. Ma is hasonlóan indultam neki a napnak. Berámoltam a váltóruhát és -cipőt, egy liter teát, pénzmagot (mert semmi ehető nem volt itthon, tésztát pedig nem akartam főzni egy ilyen rövid verseny miatt).

Savasodás ellen még gondolkodtam a szódabikarbónán, de elfelejtettem. Különben sem tudom a mai napig sem, hogy csak placebo, vagy tényleg hatásos. Végül – szokás szerint 5 perccel indulás után – elindultam. Nem akartam rohanni, hogy ne fáradjak ki idő előtt – épp ezért választottam a vonatot is. Aztán hiába indultam késve, így is jutott időm banánt venni.

Mert persze semmi vega cucc nem volt.

A Nyugati felé gurulva nagyon közel éreztem magamhoz az eget. Valami olyan boldogság töltött el, hogy teljesen mindegy volt, hányadiknak futok be. A fontos az a vidámság volt, ami a versenyt körüllengi. Ilyen hangulatban vettem meg a jegyemet. A vonaton aztán ittam és nyújtottam, hogy elfoglaljam magam. Rengeteg bringás utazott velem, mentek a Dunakanyarba túrázni. (A mázlisták! Gyönyörű időt fogtak ki.) Én viszont leszálltam az első állomáson, és irányba vettem az albán pékséget. Két sütit vettem. Egyet a táskába, egyet a gyomorba. Még úgyis volt idő a rajtomig.

Reggeli után aztán elindultam, hogy fölgurulok a rajthoz. Épp egy piros lámpánál trackstandeltem, amikor éreztem-láttam-hallottam, hogy bringások érnek utol. A srác kérdezte, hogy versenyre megyek-e. Mert akkor jönnének, én biztos odatalálok. Magamban vigyorogtam, mert épp az utolsó edzés kapcsán jöttem rá, hogy már annyiszor jártam fönn a hegyen, hogy fogalmam sincs a konkrét számokról. De odatalálok, és imádom! Néhány nappal a verseny előtt az egyik támogató egy rövidfilmet helyezett el az oldalon. Megnéztem, és minden kanyar ismerősen nézett vissza rám.  Ez indította meg bennem, hogy tényleg nem lógok idén sem, hanem ott leszek 11:09-kor az előre kiosztott rajtidőmben.

Letudva az előnevezés körüli procedúrát, bemutatkoztunk egymásnak. Andi és Tamás volt az aznapi társaságom. Némi szerviz után elindultunk a melegítő körre. Kistányér-csörlő, 100 fölötti pedálfordulat, 15-ös tempó. Minimális lihegés és fáradás. A tetőn, a célnál aztán készülődtünk. Tamás föltűzte ránk a rajtszámokat, én átöltöztem száraz ruhába, majd megállapítottam, hogy nagyon közeleg a rajtom ideje. Megbeszéltük hát, hogy honnan fog minket nézni (mert ő nem nevezett), ott ledobtam a hátizsákomat, és legurultam a rajtba. Az indító sátornál leraktam a kabátomat is. Csak a lejtőzéshez kellett, hogy ne fagyjak át, mire leérek.

Néhányan már elindultak, de a  rajtszámok alapján még volt néhány percem. Egy rövid kört még fordultam, nehogy egészen beálljanak az izmaim. Befelé mentem, át az alagúton, Vác felé. Azonban az ideg ilyenkor már rajtam van, akármennyire is nem érzem a verseny tétjét. Beálltam hát a várakozóba én is. Aztán hirtelen én következtem. Fél percem van. Megkértem a rajtoltatót, hogy fogja a nyergemet. vártam pár pillanatot, majd belookoltam. Mindkét pedál fixen rögzíti a cipőmet. Jobb láb föntre – mint ahogy a pályán is megtanultam. Tíz másodperc – hallom az indító hangját. Tudom, hogy nem lesz 5, 4, 3… Csak a vezényszóra várok:

Indulhatsz!

Magamban még valami zavaros gondolatot küldök az ég felé. Akinek kell, úgyis meghallja és megérti. Már csak a pillanatra koncentrálok, hogy elég gyorsan és határozottan kilőjek. Könnyű áttétellel indulok, hogy azzal se veszítsek időt, amíg belendítem a gépet. Nem vagyok egy kifejezetten erős versenyző. Eljön a pillanat. Megindulok. Egyre fokozom a tempót, életemben talán először nagyobb sebességgel haladok itt, mint a józan eszem diktálná. Fölpakolok nagytányérra, hadd menjen a gép. Meg is fordul a fejemben, hogy nem fogok-e lesavasodni már az első kilométeren, még a sík szakaszon. De most könnyűnek érzem a haladást, pedig az óra 40 fölött jár.

Alig hagyom el a 4 km feliratú táblát, befogom az előttem rajtoló két embert. Tehát fél és egy percet már hoztam. Remek! Mindig is motivált, ha volt előttem célpont, akit meg kell fogni. Sokszor izzadtam le így, pedig nem akartam sietni. Aztán valakit megláttam magam előtt, és azon vettem észre magam, hogy küzdök, amíg csak be nem fogom. Munkába menet ez nem az igazi, de most nagyon jól jön. Nem véletlenül vártam az előnevezéssel, nem akartam a legelején indulni. A 19-es már pont jó.


…köd utánam…

A tábla után érezhetően meredekebb lesz a terep. Hátul kettőt, elöl egyet le, majd hátul mégegyet. Szeretem a kompakt hajtóművet. Pörög. A Kékes Csúcstámadáson is ez hozta meg a várt eredményt. Amikor már mindenki szenved, nekem akkor kezd szélesedni a mosolyom. A pedálfordulatom csökken. 130 helyett már 110 alatt járok. Sebaj, 80 környékén még mindig jó vagyok. Azonban inkább váltok, jó az, ha pörög a lábam. A Kékesre is inkább tüdőből mentem, mint izomból. A pulzusom a rajt utáni másodpercben elérte a 180-as határt, azóta is folyamatosan fölötte van. Amikor lepillantok az órára, hol 184-et, hol 188-at mutat. Aztán beáll 184-re. Rendben, szóval ma itt az ideális. A Kékesre föl is ennyi volt az átlag, ha jól emlékszem.

Előttem fogynak az emberek, mögöttem gyűlnek a kilométerek. A táblákon a 3, majd a 2 áll. A kis lejtőnél nem szabad pihenni. Gyorsan lejjebb is eresztem a láncot két fogaskerékkel, és még nagyobb erőt gyakorolok a pedálra. Mindez csak néhány méter, majd újra emelkedik. Ahhoz azonban épp elég, hogy az ember kiessen a lendületből, a ritmusból. Most ennek nem szabad megtörténnie, gyerünk tovább!

Ismerem a pálya minden kanyarját.

Azonban nem tudom, mikor, hol kellene tartanom. Arra sem emlékszem, mikor rajtoltam. Talán két perccel mutatott többet az órám, mint a hivatalos. Ehhez viszonyítok. Az utolsó kanyarhoz érve azt érzem, hogy jó az időm. Tamás is ezt kiabálja nekem. Kívülről látom magamat, ahogy fújtatva elsuhanok a többiek mellett. Csak egy villanás, és máris méterekkel mögöttem vannak. Fölérek a felső szakaszra, a több mint kilométeres célegyenesbe. Innentől egy hosszú sprintet kell nyomnom, ahogy azt a korábbi edzéseken és versenyeken itt megtapasztaltam. A lábam azonban nem enged 30 fölé. Pedig nagyon kellene! Fölfelé csak 23-27 közötti tempót tudtam tartani. Itt 35-40 kellene.

Azonban csak nagyon lassan emelkednek a számok. Az aszfalton egy sárga 500 felirat. Rápillantok az órára. Nem rossz, de lassan haladok idefönt. Most, még egy kicsit bírni kell. Fél kilométer múlva szabad meghalni, összeesni, bármit, de most elő a tartalékokkal! Végre 31-32. Újabb embert érek utol, majd nagy ívben kikerülök egy kacsázó sporttársat. Szegény a gödrökkel bajlódik. Én nem foglalkozom vele, őrültként küldöm át a gépet mindenen. Az agyamon ugyan átvillan, hogy ha most ledefektelek, mindennek vége. Szerencsére semmi sem történik. Már kiabálják a rajtszámomat, itt a cél. Teljes erőből taposok, amíg csak át nem haladok a fölfestett sárga vonalon. Akkor aztán gurulok, fékezek, bal lábbal kilépek a pedálból, megállok, számolom a csillagokat, végül lihegek.

Valaki azt kiabálja, hogy nagyon jó időt mentem.

Köszi! – válaszolom. Tudok róla, bár fogalmam sincs, mennyi lett a vége. A lányok odajönnek, megkapom a hagyományos túró rudit – idén laktózmentest. Elveszik a rajtszámomat, gratulálnak, én pedig agonizálok tovább. Aztán összeszedem magam, elmegyek a frissítőállomásig, kérek egy pohár vizet. Citromszeletek úszak a tetején. Most érzem csak, hogy végre ismét kihajtottam magam egy versenyen. Ég a tüdőm, a tejsav lassacskán elönt. Ez jó! Akkor nem sok maradt bennem. Azt szoktuk mondani a KSI-ben, hogy akkor mentél jól, ha újra kell éleszteni, de túléled. Ezek szerint még nem volt tökéletes a teljesítményem, de közel érzem magam hozzá.

Odamegyek a sportbíró lányokhoz, megkérdezem, mennyit mentem. 19:46 áll a nevem mellett. Az nem létezik! Vonj ki belőle annyit, amennyivel 11 óra után rajtoltál – hangzik az utasítás. Így mindjárt más. 10:46 – ízlelgetem. Fél perccel jobb, mint a rekordom. Fél perccel rosszabb, mint a pályacsúcs. Minden esetre dobogó-gyanús. Norbi tavaly 10:51-gyel lett 4. Egy másodperc híja volt a bronznak. Ezen belül vagyok, papíron tehát megfelel.
Legurulok Tamáshoz. A kockás pléden ül, nézi a versenyt. Letámasztom a piros drótszamaramat az ő feketéje mellé. Lesétálok a hátizsákomért, aztán leülök hozzá.

Megeszem a másik péksüteményt. Valami pudingos csiga – csodálatos. Egyáltalán nem rajongok az édes dolgokért, de semmi ehető nem volt, most pedig minden kalóriának örülök. A tízórai után aztán sportcipőt húzok, és én is kiveszem a részemet a szurkolásból. Tapsolunk, kiabálunk, biztatjuk a többi sporit. Aztán megjelenik Andi. Jó az ideje, ahogy Tamás méri. Fölugrunk, elé szaladunk, ordítunk, hogy nyomja meg, mert ez bizony ott van! Néhány perc múlva megérkezik ő is. Fogalma sincs, mennyit ment. (14:12-t, mint utólag kiolvastam a jegyzőkönyvből.)

Üldögélünk a kockás pléden – klasszik -, ugratjuk egymást, és élvezzük a tavaszi napsütést, közben várjuk az eredményhirdetést. A kék skorpiók tíz perc alatti időkről beszélnek. Akkor nekem közöm sem volt az egészhez. Sebaj, egy egyéni rekorddal így is beljebb vagyok. Aztán jön a “hangember”, és elkezdik a neveket olvasni. Harmadik helyezett: Kozma Szilvia és Németh István. Második lett Nagy Andrea (tehát tényleg jó időt tekert!) és Hubert Ferenc. Akkor tényleg ennyi volt. A verseny győztese pedig Laluska Veronika (ebben biztos voltam) és…

Márton Mátyás.

Magam sem értem, de győztem

 

Nézek ki a fejemből. Nem értem, nem fogom föl. Akkor mégsem ment senki 10 percen belül? Akkor ma, a hátszél ellenére ennyi is elég volt a győzelemhez? Kitámolygok. Gratulálok a dobogósoknak, és még mindig nem értem az egészet. Néhányszor már láttam magam előtt ezt a képet, mert tudtam, hogy bennem van a győzelem esélye, de valahogy egészen másképp képzeltem. Most nem fogom föl, mi is történt valójában.

Most csak szereném megköszönni mindenkinek, aki bármilyen formában hozzátett ehhez az eredményhez: család, edzők, csapattársak, barátok… (Ti úgyis tudjátok.) A győzelmet azonban úgy érzem, az égieknek kell ajánlanom. A mai napon csak a végtelen kékség és én voltunk ott. (Ez persze nem igaz. Tudom, hogy sokan gondoltatok rám, és biztos ez is hozzátett! Mégis, ma valahogy görcsök nélkül tudtam rajtolni, anélkül, hogy teljesítménykényszer alatt versenyeztem volna.)

Átveszem a faragott talapzatra erősített mészkövet, amely évek óta az abszolút első díja. Elég esetlenül áll a kezemben – nincs még rutinom a dobogón. Aztán mégis a magasba emelem, hisz a tévében is így csinálják a macskakővel. (Tudjátok, a legendás Paris-Roubaix-n.) Nem is én cselekszem, csak valami ösztön, tudatalatti, vagy valami hasonló irányítja a mozdulataimat.


Az első – és ezidáig egyetlen – összetett győzelmem

Társaim gratulálnak, én meg csak pislogok, mint az a bizonyos béka a miskolciak kocsonyájában. Aztán újra a nevemet mondják. Ezúttal a felnőtt kategória dobogójára szólítanak.

Az első győzelemért tehát rögtön két aranyat kaptam.

Apád-anyád idejöjjön! Andival és Tamással lábon indulunk haza. Úgy érzem, akármilyen fáradt vagyok – nem is a verseny maga, hanem a meglepetés miatt -, illenék kivennem a részemet a vezetésből. Hamarosan próbálok hát az élre kerülni. Megint nagyon jól halad a gép. 33-35 körüli tempót hasítunk fáradság nélkül, közben pörgetem ki a tejsavat a lábamból. Váltott vezetéssel közelítjük a fővárost.  A mai nap az enyém. Ma minden jól sikerül, békében hazaérünk. A Szabadság hídnál elbúcsúzunk: Jövőre ugyanitt!

Hazafelé emésztem a dolgokat, a verdikten gondolkozom. Tudom, hogy sokaknak nem nagy szó a teljesítményem. Rengeteg sikeres bringással voltam körülvéve, amíg a KSI-ben tekertem. Előtte az FSZSE-beli válogatottakra nézhettem föl. Csodálatos edzőim voltak. Tudom azt is, hogy ma a komolyabb versenyzők inkább a Hegyek Poklát választották. Azonban jó érzés, hogy végül nem készült el a versenyzős bringám, és így is meg tudtam csinálni, ami korábban annyira akartam. Most, hogy nem éreztem magamat jó formában, nem is görcsöltem rá jó előre – csak becsületből álltam rajthoz. A végigfutott tél, úgy látszik, mégis megtette a hatását. Lindának pedig külön meg szeretném köszönni a rengeteg biztatást, szeretetet és hitet, amivel mellém állt!

Akár hiszitek, akár nem, tavaly, amikor annyira akartam a győzelmet, előző éjjel megálmodtam, hogy Mészkőember 2011. Ennek jegyében akartam az idei szezonnak nekilátni. Aztán a bringázások valahogy elmaradtak a hideg miatt. Tekertem vagy 600 kilométert alapozás címszó alatt. Természetesen dolgozni is bringával jártam, de az nem ugyanaz. Az új gépsárkány sem lett kész, ennek megfelelően az esélytelenek nyugalmával jöttem el. És mégis… Végre megmutattam, hogy hús nélkül is lehet eredményt elérni! (És ennek kapcsán üdvözlet a volt Team Linda McCartney-nak, a vega bringásoknak.) Ez volt talán a legfontosabb, amit a volt csapattársak elé szerettem volna tárni.

Jövőre megpróbálkozom lefaragni a maradék időt, és ha tényleg eljutok az alapozásig, akkor tíz perc alá szeretném szorítani a pályacsúcsot. Mert tudom, hogy képes vagyok rá! Akkorra talán tényleg elkészül a nagybicó, és most már talán picit több okom van rá, hogy úgy érezzem, megérdemelten pattanok majd egy olyan gép nyergébe, ahol én lehetek a leggyengébb láncszem.

A képekért köszönettel tartozom Nieberl Olivérnek és Cservenák Péternek.

2011. április 17.

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​