Első terepezős élményem – A kerékpár télen is jó móka

Röpködő mínuszok közepette sokan nehezebben veszik rá magukat a szabadtéri sportokra. A blogon néhány kolléga már engem is buzdított a téli aktivitásra. Első, hóban bringázós élményemmel reflektálnék erre. Nekem hatalmas élményt adott: terepezés - ráadásul rögtön nehezített körülmények között. Erről mesélek most.

Adott egy bringa

Még a nyáron sikerült igen jutányos áron cyclocross bringát vennem. Aki nem ismeri a szót, annak megsúgom, hogy nagyjából egy országúti kerékpárt kell elképzelni, terepgumival. Némi módosítást a gyakorlott szemek persze rögtön észrevesznek: fékkar a felső fogáshoz is, kantifék, más vázgeometria, nem ragozom, nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy tegnap ismét megcsapott a bringázás borealisa. Habár elég hideg volt, Katicával nekiindultunk bringával csúszkálni. Nagy volt a lendület eleinte, de aztán mivel ígértem neki egy ebédet, így végül a Nagy Dagonyázás elmaradt. Kicsit karistoltunk erre-arra, de a lényeget elnapoltuk. Kábé fél napos program lenne.

Az emelkedőkön könnyen kiugrik a pulzus, érdemes itt is fokozatosan hozzászoktatni magunkat

Nem vagyok egy türelmetlen kisfiú, de este úgy döntöttem, hogy nekem mégis a hegyen van a helyem, tehát elhatároztam, hogy a hétfő reggeli futást bizony kerékpározás fogja követni. Célpont: Hármashatár-hegy, vagy János-hegy. Küldetés: élve megúszni a játszadozást, lehetőleg órákon keresztül. Sajnos csak amolyan wannabe-versenyző vagyok, abból is az országútis fajta, tehát a terepezés technikája kellően távol állt tőlem.

Egészen mostanáig.

Mondjuk korábban lejtőzni sem tudtam – most sem, de legalább már bátrabb vagyok -, azonban ez nem akadályoz meg abban, hogy néha itt-ott leégessem magam, és közben megpróbáljak ügyesedni. Ennek megfelelően futás, Alexa hűtőjének kifosztása, közben némi eszmecsere, és száradás, délben pedig lassúrajt.

Ehhez tehát annak rendje, és módja szerint fölhúztam láthatósági-fekete (hiszen hóban fogok tekerni) ruhámat, aztán gyí! Az emelkedőktől ugyan egy kicsit féltem, mert egy korábbi edzésen egy kedves autós rámfordult, ezzel meggyötörve a váltót, és azóta csörlőn beleér a küllőkbe. Ám végül is, ha már muszáj valaminek lenni, akkor hegyimenő vagyok, tehát 34-19-ben egy kis mászóka meg sem kottyanhat. Küldjük a pulzust az egekbe! Olyan apróságokkal pedig nem foglalkozunk, hogy a Kékes csúcstámadáson is 34-25-tel abszolváltam a versenyt…

No, a valóság finoman szólva másképp működik. Az rendben van, hogy a pulzusom kábé mint két óra szaunázás után egy szerelmi vallomáskor, de hogy ezzel együtt sem tudtam viszonylag egyszerű emelkedőket megmászni, az egy kicsit pofon vágott. Viszont az a jó abban, hogy ennyire képzetlen vagyok terepen, hogy a legkisebb apróság is óriási sikerélményt tud adni.

Volt például egy szűk, meredek ösvény, ahol szépen beültem a nyereg mögé, ahogy azt olvastam. Így is kétszer sikerült a hátulját megemelni, de túléltem. Borulok is arcra a downhilles kollégák előtt, srácok, nem vagytok egyszerűek! A nagy hóban hülyére erőlködtem magam öt meg tíz méterért, de ahol kicsit jobban le volt taposva, ott kellemesen haladt a csodacsacsi.

Sőt, ahogy elkaptam a fonalat, rájöttem, hogy ezek a terepgumik nagyon komoly cuccok. Aszfalton ugyan tényleg párezer kilométer az élettartamuk, de dagonyázáshoz fantasztikusak. Olyan szépen tapadt a hóban, hogy öröm volt nézni. Egy-egy apróbb megindulást leszámítva még szándékosan sem igazán sikerült megcsúsztatni őket.

A jól megérdemelt pihenő

Szikrázó napsütés volt, úgyhogy az aláöltözet, vékony hosszú mez, thermokabát, szélálló kombó egy picit soknak bizonyult. Alulra csak két thermo- és egy szélálló nadrágot húztam. Viszont a két gyapjúzokni pont jó volt. Meg fölfelé a Katicától barterezett kesztyű is inkább volt sok, mint elég. Lefelé az egyenlet sajnos megfordult. Tehát még mindig nem tanultam meg rendesen öltözködni. (Utcára sem, de az itt most lényegtelen.)

Ha én gazdag lennék…

Amikor kint tekerek a tájba’, nem pedig aszfalton, mindig elgondolkozom, miért nincs hegyikerékpárom. Azaz most már egyre kevésbé van létjogosultsága a kérdésnek, mert ezt a hibridet hajtom. Rugózás ugyan nincs, csak amennyit a gumi ballonossága, a karbonvilla és a zselés bandázs biztosít, de fogjuk föl nagyobbnak a kihívást. Némi áttétellel Tutajos evezése jutott eszembe: “Matula bácsi, én kettővel szoktam.” “Minek az magának, ha még eggyel sem tud?” Én meg a pénztárcám valami hasonlóképp viszonyulunk az igazi, össztelós montihoz. Majd ha elég nagy, ügyes, erős, szép, és gazdag leszek, és a csinos lányok a megnyert szakasz végén – természetesen a sárga trikót a prológ óta viselem már – nekem adják a virágcsokrot meg a puszit, na majd akkor külön istállóm lesz, hogy az országúti, a fixi, a túrabringa, a monti – kimaradt valaki? – mind beférjen. Milyen biliről beszéltek?

A végére elfáradtam, mint a lovacska. Legszívesebben ledőltem volna aludni egyet – de bringára kellett ülnöm: céges karácsonyi dobozolás következett. (Új irodába költözött a szerkesztőség.) Nem volt jobb, mint a kora délutáni programom, de legalább oda-vissza is bringáztam… És ha már, akkor kipróbáltam a másik adag téli rucit, amit nyáron újítottam, természetesen rommá akciózva. Az a helyzet, hogy szerintem ég és föld a különbség ezeknek a javára.

Összefoglalás: Technikai KO-val győzött a természet, de ebben a játékban a részvétel volt a lényeg. Aki teheti, nyomja neki, mielőtt elolvad!

 

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​