Valahol itt dőlt el, hogy tényleg mászó leszek II. – Első komolyabb klettersteig mászásom

Előző cikkem folytatásaként fogadjátok szeretettel a történet második felét: a klettersteig kalandot!

Folytatás…

Néha jobban élvezem a magányt, a csendet. Most is ez van: kimegyek a szélesvásznú kertbe, bámulom a csillagokat. Kettő le is esik. Altató ugyan nem kell, de a múmiazsákban nehezen találom a helyem. Hiába, még ezt is tanulni kell! Kidolgozom a megfelelő pozíciót, filmszakadás, apró képek, hol sötét, hol világos háttérrel, közben álmomban meghalok – a Grintovec – mászás előtt is volt valami ilyesmi – , aztán egyszer csak hajnalodik. Néha-néha fázom. Hol a lábam, hol a fülem. Mínusz egynéhány fok van kint. A sátorra kiül a párából fagyott zúzmara. Tegnap vastagabb volt, mondják Zsolték. A kölcsönzsák limitje mínusz ötös. Nincsenek csodák.

Gyuri végül feladja a forgolódást a hidegben, beköltözik a házba. Én egy idő múlva követem, de csak a pokrócot viszem be. Skati és Ádám marasztal, elférnék. Én inkább exodust követek el. Összecsomagolok. Úgyis mindig én vagyok az utolsó, hátha most majd nem… (De.) Közben végignézem a tegnapi panoráma-fényjáték ismétlését. Az első nagyobb hatással volt rám, de azért ma sem piskóta. Végzek a pakolással. Irány a kőrakás, úgymond zuzmót keresni. Találok is szebbet, mint tegnap, és tegnapelőtt. Eddig minden kő túl nagy, vagy túl kopár volt, ez viszont épp olyan, amilyet Évinek hozni szeretnék.

Búcsúzóul még lefényképezzük a vályú melletti füvekre fagyott gyöngysorokat, és a tavacskát. Vállamra kanyarítom a zsákot, egy zacskó szemetet, a sátrat, mások vackait. Ismét rendkívül gyors leszek lefelé. Nehéz a pakkom, így inkább kézbe veszem a túrabotot. Nem is sejtem, hogy nem a térdem, hanem a talpam lesz a leggyengébb láncszem lefelé. Szerencsénk van: a felhők épp most szálltak fel a völgyből, ezért nem a belsejükben kell legyalogolnunk. Ennek megfelelően most átélhetjük azt a csodát, ami fölfelé a köd miatt nagyrészt elmaradt. Óriási fenyőmatuzsálemek között, aranyló és rőtvörös tűlevelek takarásában lépkedünk.

Most nem “csalunk”, tisztességgel végigjárjuk a kijelölt utat. Lassan érünk le a kapuhoz. Most bezzeg nyitva áll, a hétvégére nyilvánvalóan megnyitják. Az aszfaltúton nem esik olyan jól a gyaloglás. Minduntalan le is térek a padkára. Szemmel láthatóan több a lehullott avar, mint 36 órával ezelőtt. Gyönyörű időnk volt és van, de azért ne felejtsük el, hogy a naptár már októbert mutat.

Gombás tehénlepény és katonai útkanyarulat, most más megvilágításban pompázó vízesések. Egyre nehezebb a járás. A lábujjaim összepréselődnek. Be is írok még egy fekete pontot a bakancsnak (Vagy csak magamnak kellene? Tanuljak má’ meg tisztességesen bakancsot kötni!) a tegnapi átnedvesedése (beázásnak azért nem nevezném…) után.
Egyszer aztán minden út véget ér, megérkezünk az autóhoz. A többiek már bőszen pakolnak, hát mi sem maradhatunk le. Visszaadom mindenkinek a felszerelését. Most, hogy már nem kell tovább cipelni, egészen könnyű lett a hátizsákom. Sebaj, azt így is megállapítottam, hogy egy kényelmesnek mondható táskában képes vagyok a teljes felszerelésemet szállítani.

Némi evés-ivás után elindulunk, Nem megyünk messzire, csak a Fallbachig. Beöltözünk, kifizetjük a három eurós belépti díjat, majd csavargunk egy kicsit, amíg nagy nehezen meg nem találjuk a beszállót. Közben átvágunk egy deszkapallón a patak fölött. Csodálkozom, hogy semmi félelemérzet nincs bennem. A Rax-Alpokban még a kőfolyás fölött is nehezen jöttem át. Tolom ki a határaimat, és ez jó. Az első beszállóról kiderül, hogy az a menekülőútvonal kiszállója. Visszafordulunk, lemegyünk a valódi beszállóhoz. Innentől aztán egy egyszerre rövid és végtelen hosszú mászás kezdődik. Ismét hálálkodom Ádáméknak a csobánkai sziklázásért.

Ide már kell a szakszerű felszerelés

Ahogy szétszakad a csoport gyorsabbakra és lassabbakra, Józsival és Zsolttal alkotunk egy triót. Zsolt tapasztalt mászó, így ő gyámolít bennünket. Van dolga velünk rendesen. Nekem az első C-D nehézségű mászásom, Józsi pedig fáradtabb. Újra és újra elkövetem azt a hibát, hogy nem csatolok át időben, így aztán lefelé nyújtózkodom a biztosítószárak után. Hiába tudom, hogy nem így kellene, az adott szituációban sosem vagyok elég biztos helyen ahhoz, hogy fél kézzel tartva magamat, a másik kézzel a szárat megragadva egy fölsőbb ponton biztosítsam ki magam. Néha már-már segítséget kérek az alattam mászó Józsitól, de aztán mindig megeszem egyedül, amit magamnak főztem.

Hiába eresztettem kijjebb a szárat, így sem mindig boldogulok könnyen. Néha úgy érzem, jó lett volna kicsit nagyobbra nőni. Mintha folyamatosan egyetlen centin múlna, hogy elérjem az ideális fogást. Ugrani nem merek, mert nincs elég gyakorlatom. Mi volna, ha elvéteném azt a zsebet? Igen, a szett megtartana, de nem szeretném élesben tesztelni, mit bír ki. Józsiból közben egyre fogy az erő. Most igazán nem bánom, hogy még kiszsákot sem hoztam. Minden tiszteletem a nagyfalasoké, akik egész heti felszerelésüket cipelik az ennél is keményebb útvonalakon. Egy biztos, a Trango-torony nem holnapi úticél a számomra.

Nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik

Ahogy vissza-visszanézek, egyre kisebb alattunk az élménypark. Egyre magasabbra jutunk a vízesés mellett. Végre megvan a 3D-élmény. Nem mondanám, hogy félek, vagy szédülök, de azért kicsit tartok az alattunk tátongó húszemeletnyi mélységtől. Mi lenne, ha…? Szerencsére nem lesz. Elbírom magam, és ahogy Zsolt mondja, még a legnagyobb mászóknak is megremeg néha a lába. Ezzel vigasztalom magam a túl korán és túl hirtelen fellépő savasodási hullámok jelentkeztekor. A C-s részeken mosolygok, a D-s részeken szenvedek, és ismét kijjebb kerülnek a határaim.

Óriási érzés, amikor egy újabb nehéz kombináción vagyok túl, és fújtatva lihegek. Néhol a gonosz manók túl magasra húzták a biztosítókötelet, így ahelyett, hogy kényelmesen végigsétálnék a húsz-harminc centis párkányon, a drótba kapaszkodva, a faltól lábbal eltolva magamat, majom módjára függeszkedve küszködöm végig az út következő szakaszát. Egy utolsó meredek szituáció: a sziklát átölelve, testsúlyáthelyezéssel kell száz méteres magasságban átlibbenni a következő pihenőpontig. Természetesen a kicipzározott kabátom beakad a sziklába. Másodszorra sikerül.

Itt már csak két akasztásra vagyunk a kiszállóhoz vezető mellékágtól. Előtte azonban jutalomjátékként végigjárjuk a függőhidat. Képeket készítünk egymásról, végül nekiveselkedünk a kiszállónak. Itt is van egy kedves rész, ami egyáltalán nem nehéz, ellenben bízni kell a semmiben, a láthatatlan részekben. Nagyon jó sziklaorommal zárul az út, de ez csak akkor derül ki, amikor már fejben megbarátkozunk a gondolattal, hogy a semmibe kapaszkodva, 140 méterrel saját magunk alatt, valahogy mégiscsak teljesíteni kell az utolsó métereket.

Végre kiszállunk a kilátóban. A gyalogtúrások, és a gyorsabb csoport is ott napozik már. Józsival megesszük a megérdemelt csúcs-csokit. Megállapítom, hogy bár nagyon szívesen továbbmentem volna, az első pihenőnél nemigen jutottam volna tovább. Azért így is kerek a hétvége. Legyalogolunk az autókhoz, érzékeny búcsút veszünk egymástól, majd a konvoj Magyarország felé veszi az irányt. Eleinte még együtt haladunk, aztán ki-ki saját tempóban abszolválja a majd’ 600 kilométeres utat.

Zsolton látszik, hogy minél hamarabb haza szeretne érni. Csak egyszer állunk meg, hogy még az olcsóbb osztrák benzinből teletegyük az Astrát. Fél- és “egészálom” között ingázunk. A sofőrünket kivéve mindenki csak időnként van magánál. Más útvonalon jövünk, mint mentünk. Nem is látom a Semmeringet, a Raxot, és kedvenc városaimat. Itthon ismét megtapasztalom a különbséget út és út között.

Valamikor tíz óra körül érjük el a fővárost. Először Gyurit visszük el, aztán én kerülök haza. Kirámolok, hogy ne hétfőn húzzam az időt azzal is, majd bedőlök az ágyba.  Ennyi pénzből  ekkora mókát rég éltem át. Utazás, szállás, kaja, idegenvezetés, ólinkluzívbalhé, nedves bakancs, plusz 10 kilométer gyaloglás a betonon, és még le is égtem – mindössze 15 kék fecniért. Emlékek kavarognak a fejemben, de boldog mosollyal alszom el. Álmomban már a következő – ezúttal tényleg sikeres – csúcsmászásra készülök.

 

 

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​