Valahol itt dőlt el, hogy tényleg mászó leszek I. – Első alpesi túrám

Hol, és mikor dőlt el végérvényesen az, hogy mászó leszek? Első alpesi, klettersteiggel egybekötött túrám annyira élménygazdagra sikerült, hogy két részletben mesélem el.

Túl korán csörög a vekker. Vagy túl későn végeztem a bepakolással. Mindegy, az eredmény a szokásos kialvatlan, gyomorfájós ébredés. Nagy nehezen életet lehelek magamba, ázok a zuhany alatt, ez segít. Természetesen futópercre érek oda, de így sem én vagyok az utolsó. Elcsereberélem a magammal hozott felszerelést mások kölcsöncuccaira. Így mindjárt lehetetlennek tűnik, hogy elférek a két hátizsákban. Semmi gond, egyelőre úgyis elviszi a kocsi, aztán majd eldöntöm, mit hagyjak lent.

A bekalkulált félórás csúszással el is indulunk. Jönnek az első nehézségek: sehol nem lehet autópálya-matricát kapni. A felhajtónál sorbanállás az engedélyért, közben reggeli – egyeseknek ma már a harmadik. A késés a laboratóriumi körülményektől már egy órányira jár. Innentől azonban végre megkezdődik a száguldás. Zsolt nyomja az Astrának, előttünk, és mögöttünk a konvoj másik két tagja. Hogy gyorsabban teljen az idő, felváltva bóbiskolunk, és beszélgetünk. A határt átlépve hamarosan elfog az otthonosság nyugodt érzése. Szeretem Ausztriát. Bár néha kicsit szögletes, a rend, és a tisztaság, ami itt fogad, engem kárpótol ezért. Nem utolsó sorban pedig kevésbé jellemzőek a negatív hullámok, és a rosszindulat.

Ahogy haladunk, ismerős neveket, és tájakat látok. Jó érzés, hogy bár talán még csak harmadszor járok errefelé, régi ismerősként tekintenek le rám a hegycsúcsok. Itt a Rax, ott a Semmering… Jois, majd Donnerskirchen a kedves, domboldalba épült templomával, később Gloggnitz, az Einkaufsstadt (bevásárlóváros)… Aztán ismeretlen tájak következnek, ismerős nevekkel. Egyszercsak elmegyünk Innerkrems mellett. Eszembe jut az iskolai sítábor. Akkor még busszal sem volt ilyen messze – hiába, én is öregszem.

Végre kiérünk az autópályarendszer labirintusából, Isten hozott a Malta-völgyben. Eddig azt hittem, Máltát a tenger veszi körbe. Sebaj, a látvány itt is gyönyörű. Kedves falvak, ódon városok várral, és fallal, Porsche múzeum, szelid lankák, kristálytiszta patakok… És persze napsütés, mert a jó időt Skatiék, a szervezők megrendelték. Valahol azt olvasom, hogy 735 méteren vagyunk. Emlékeim szerint 1600 méter fölé megyünk autóval. Az még majdnem egy kilométer szintemelkedés. Amíg azon gondolkozom, ezt majd hol fogjuk legyőzni, elhaladunk egy gyönyörű vízesés, a Fallbach mellett. Számomra, aki nem láttam túl nagy zúgókat, monumentálisnak hat. Kiderül az is, hogy vasárnap ide jövünk majd klettersteigezni. Az agyam ekkor még nem fogja föl, hogy ez bizony függőleges mászásokat jelent.

Az alpesi túráknak egyedülálló hangulata van

Hirtelen megkezdjük a maradék szint legyűrését. Meredekebb úton haladunk, mint amilyet Józsival megmásztunk a nyáron. Elképesztő gyorsasággal gyűlnek a méterek, hála Zsolt sportos vezetési stílusának. Igen hamar elérünk 1100 méterre, itt azonban egy lezárt sorompó állja utunkat. Nyitva októberig. Remek…  Egy kerékpáros kollégától aztán azt is megtudjuk, hogy ez az apróság mintegy 5 kilométerrel hosszabbítja meg a gyalogtúránkat. Sebaj, “időnk van, lábunk van, miért ne gyalogoljunk?” Gyors fejszámolás, és logisztikázás után a kiszsák lent marad – a kesztyűvel, és a sapkával együtt, de erről a balesetről ekkor még sejtelmem sincs.

Némi banán, müzliszelet, csoki, szendvics, tea, és narancslé viszont szándékosan marad a természetes hűtőszekrényben az elkövetkező két napra. Mély levegő, fejesugrás a magashegyi bakancsba, a sportcipőt pedig lent fogom hagyni. Csak meg ne bánjam. Most már mindegy, indulni kell. Egy utolsó reményvesztett pillantás a lent maradó holmira – jaj, csak nehogy elkalkuláljam a kajamennyiséget -, aztán irány az ismeretlen. Közben Gyuri egyedül elvitte a sátrunkat, amelyet Zsolttól kaptunk kölcsön. A klettersteig-szettem pedig Péternél van. Remélem, a zsákjában, nem pedig az autójukban.

Józsival és Zsolttal sereghajtóként rójuk az aszfaltutat. Gyönyörködünk a megannyi kisebb-nagyobb vízesésben, hallgatjuk a természet muzsikáját, Józsi vadul fényképez. Még az analóg gépet is hozta, mégis kevesebb a felszerelése, mint nekem. Valamit nagyon nem jól csinálok, ebben biztos vagyok. Már a nyáron is megvolt ez a különbség. Hiába, tapasztaltabb túrázó, mint én. Sokat kell még tanulnom.

Néhány méterrel fölöttünk valami betonépítmény teszi teljessé a látványt. Találgatunk, hogy mi lehet. Régi bunker? Lavinafogó? Egy kanyar múlva kiderül: az út maga. A széléről az eddigi legpompásabb panoráma tárul a szemünk elé. Látjuk, ahogy a magasból alázúgó vízesést a hegy oldalából feltörő forrás egészíti ki. Hasonlót én eddig csak Szlovéniában láttam a nyáron. Újabb fotó-stop. Haladunk tovább. A parkolóban, ahol eredetileg az autókat hagytuk volna, Ádám vár ránk. Gyuri rám hagyta a sátrat. Örülök neki, mert kellemetlenül éreztem magam, hogy egyedül viszi. Kézbe fogom. Már nem is örülök annyira. Kényelmetlen, akadályoz a mozgásban. Viszem egy jó darabig, aztán Zsolt megszán, és fölrögzíti a hátamra. Érdekes, nem érzem, hogy ettől nehezebb volna a zsákom. Úgy látszik, elértem a kritikus tömeget.

Elérjük a mesterséges tó gátját, itt az út befordul az erdőbe, és végre az aszfaltburkolat is elmarad. A kettős keréknyomban már csak murva, közte füvek. Távolodunk a civilizációtól, és ezzel egyenes arányban vetkőzöm le magamról a sallangot. Végre megint emberré válhatok. A saját lényem mélyére hatolhatok, le egészen az alaprétegig. Amikor már a keréknyom is terhessé válik, egy ösvényen meredekebben fölfelé indulva levágunk egy kanyart. Szürkül, mire ismét a nyomon vagyunk. Vajon elébe vágtunk-e a többieknek? Némi pihenő után kiderül, hogy igen. Velük együtt folytatjuk az utat a menedékház felé.

Ilyen túrákra már körültekintően megválasztott felszerelés kell

Egészen besötétedik, mire elérjük a 2200 méteren fekvő Giessener Hüttét. Ahogy azt korábban is tudtuk, csak a Winterraum, a téli szálláshely van nyitva. Azonban itt is barátságos meleg fogad bennünket, hála a leggyorsabb társainknak, akik fölérve rögtön be is gyújtottak. Téblábolunk, vizet hozunk a közeli gleccserolvadékból, vacsorát főzünk, Gyurival eldöntjük, hogy ma éjjel inkább bent alszunk. Kint ugyanis barátságtalan köd van. Vagy felhő, ki tudja. Minden esetre eláztatott bennünket, mire fölértünk a táborhelyig. Még szerencse, hogy most már rövid a hajam. Hamarosan tartjuk is magunkat a döntéshez. Józsi és Péter átengedi nekem a fekvőhelye egy részét, így nagyon kényelmes helyem van.

Régen nem aludtam ilyen jól. Kár, hogy most sem sikerült túl hosszúra. Ismerős hang üti meg a jobb fülemet. Addig gondolkozom, hol is hallhattam ezt a melódiát, amíg meg nem világosodom. Ez bizony Józsi ébresztője, és a Kamniki-Alpokban ugyanez keltett minket. A többieknél gyorsabban reagálok az új helyzetre. Fölöltözöm, kilépek a kunyhóból. Hajnali öt óra van.

Fejlámpával indulunk neki a hegynek, de már nem érdemes bekapcsolni. A napfelkelte gyorsabb volt nálunk. Hiába, az emberi tempó, és a fény sebessége nem összemérhető. A turistaút a ház mögött jobbra indul. Néhány méter után kiderül, hogy van sokkal közelebbi vízvételi lehetőség, mint ahová este zarándokoltunk. Most persze minden üveg csurig van.

Továbbmegyünk. Hosszú út áll még előttünk. Darab idő múlva egy platóra érünk, ahol két kis tó fogad minket. Egyikük egészen befagyott, most fekete színben játszik. Másikukon érdekes módon hártya sincs, a színe pedig zöld. Gyönyörködés, gombnyomogatás, továbbgyaloglás. Az idő hol hűvösebbnek, hol melegebbnek tetszik. Helyenként átvágunk a gleccserpatakokon. Néha úgy tűnik, mintha a kövek között az egész hegyoldal vízben ázna.

Fölérünk a hómező szélére. Verőfényes napsütés van, le is veszem a kabátomat. Ott sütkérezem egy aláöltözet-rövid bringásmez-kombóban. Október van, el sem hiszem. A Rax jut eszembe, az első beszálló. Ugyanígy ültünk, tízóraiztunk, süttetük a hasunkat a nappal, élveztük a csodát. Itt is beöltözünk mind, hágóvas, jégcsákány, beülő, és klettersteig-szett, hogy a sziklán már ne kelljen húzni az időt. Ott állunk a firn aljában, fölénk tornyosul a jellegzetes sziklapár.

A hágóvas nagy segítség volt

Ádám, mint jó szervező és tapasztalt mászó, előresiet, majd leereszti a kötelet, hogy annak segítségével hamarabb fölérhessünk a sziklás részhez. Azonban így is rengeteg időbe telik, míg mindnyájan följutunk. Időnként szükség volt az emelt hangerőre is, de elkezdődik a vasalt út. Csatolunk is bőszen. Az út egyáltalán nem nehéz, B-s szintű. Egyetlen gondom van csak: túl rövid a száram, és nem mindenütt tudom meglépni azt, amit szeretnék.

Fölérünk a gerincre. A szokásos szélfúvás fogad, de egyáltalán nem erős, épp csak jelzi nekünk, ki is az úr a hegyekben. Ismét fölcsatoljuk a hágóvasat, végiggyalogolunk az északi gerincszakasz legfelső szélén. Alattunk gleccserhasadékok, csak a miheztartás végett. Egy helyen itt is jegesebb a firn. Túlevickélünk, fölmászunk a havas sziklákon. Újra ránk süt a nap, megint kellemesebb, mint az árnyékos részen. Lassan elérjük azt a részt, ahol a valódi sziklamászás kezdődne. Itt derül ki, hogy lassúak voltunk. Késő van, azt az öt embert kivéve, akik már följebb másztak, nem lesz csúcstámadás.

A Grintovec megismétli önmagát, csak itt most nem a saját döntésemet hozom meg. Kicsit morgok ezen, de Skatinak igaza van, hogy ennyi emberrel – akik talán fáradtak – felelősséggel nem vállalható a dolog. Fölfelé még csak-csak, de azért le is kéne jönni… (A képek aztán igazolták: nem lehetett egyszerű végigtipegni egy helyenként alig félméteres gerincen.) Nem baj, 3200 méteren ücsörgünk. Átveszem a nagykabátot, ha már fölhoztam idáig. Legalább a kicsit megszáríthatom a szélben.

Ádám is fölér a leglassabbakkal. Ő is szomorú, hogy nem juthat föl. Ekkor derül ki számomra, hogy még ő sem járt fönt soha. Keserű a falat, de azért enni muszáj. Kell az energia a lemenetelhez is. A többiek elindulnak lefelé, én Ádámmal maradok. Megvárjuk Józsit, aki utolsóként fölmehetett közülünk. Kicsit fáradtan ér vissza, de a szeme csillog. Persze, hisz neki sikerült. És a Dolomit-túra után végre az időjárás is kegyes volt: körbenézhetett a csúcson.

Kínálom a fiúkat a magammal hozott Sport szelettel. Csúcs-csokinak hoztam, de most ez a nap legmagasabb pontja számomra. Így is megdöntöttem a saját magassági rekordomat, ami a Grintovec-gerinc 2500 métere volt. Sietünk lefelé. Ádámnak még le is kell ereszteni a többieket. A gleccserhasadékok előtt ismét hágóvasra váltunk. Sajnos nem sikerül tökéletesen belelépnem, és pont a legkellemetlenebb pillanatban esik le a lábamról: a jeges-fagyos rész közepén. Nem hosszú az egész, de itt azért nem szeretnék hibázni. Nem sikerül megoldani a problémát, csak ideiglenes megoldás születik, Nem baj, a vasalt részig kibírom valahogy. Ádám odaadja a jégcsákányát. Ilyen helyen hatásosabb a túrabotomnál.

Nem sikerült felérni, de a látvány miatt így is megérte

Sikeresen átjutunk a gleccseren. Ádám siet tovább, mi  is megyünk utána. Kiderül, hogy beértük a többieket, mert nem lehet rohanni a klettersteigen lefelé. A második ebédszünet végeztével rám kerül a sor: ereszkedhetek le a hómezőn. Meglepően jól megy. Féltem, hogy ügyetlenkedni fogok, de a sziklamászó óvoda pár héttel korábban nem volt hiába. A kötél végénél leoldom magam, lebotorkálok a hómező aljáig. Péter, aki utánam ereszkedett, úgy hagy le, mint aki hágóvassal a lábán született. “Nem akartam húzni az időt.” Hát, ami azt illeti, én sem, de nem is futottam lefelé öles léptekkel.

Majdnem a tavakig jutunk, odáig már csak néhányszáz “mezítlábas” lépés. Alattunk most már tényleg mindenütt csorog a hegy leve. Nem, sajnos nem borban gázolunk térdig, csak az olvadó gleccser levében. Nem tudok dönteni, kell-e a túrabot. Hol hatásos, hol csak akadályoz a mozgásban. Kinyitom, összecsukom, újra kinyitom. Valaki föltalálhatná már a gondolati úton vezérelt változatot.

A lefelézés itt sem erősségem, ahogy bringán sem. Hamarosan a lusta sorvégen találjuk magunkat Józsival. Persze ebben benne van a bámulás, fényképezés, bámulás, fényképezés, bámulás is. Közben Vercsi beszakad a pataknál. Nem kellett volna olyan közel mennie a láthatóan vékony részhez. Nyilván ő is elfáradt… Szerencsére semmi gond nincs, Józsi ott-terem, segít neki. Aztán még jobban lemaradunk. Sikerül alternatív útvonalat kreálni magunknak. A jelzés valahol a távolban jobbra halad – de mennyi értelme van a turistajelzésnek egy nagy halom kő tetején? A házat innen is látjuk, a patak úgyis isteni jelleget öltött: mindenütt egyszerre van jelen.

Csúszkálunk a néhol még mindig jeges-nedves köveken. Azért már vége lehetne; a térdem nem örül ilyenkor. Ádámmal beszélgetve haladunk lefelé. Ő zárja a sort, hogy mindenki meglegyen, senki ne vesszen el. Lassan megérkezünk a kúthoz, forráshoz, vagy minek is nevezzem azt a vályút, amely a gleccserolvadékot egy mesterséges tóig szállítja a hegyekből. Néhányan teletöltik az üvegüket, én inkább a majdani visszatérésre szavazok. Annál is inkább, mert látom, hogy Gyuri már a sátrunkat veri. Inkább sietek, hogy legalább tessék-lássék segítsek neki. Jó nagy helyünk lesz, három személyes. Idő lesz belehelni…

A jól megérdemelt pihenés

Vízhordás, vacsora, elmélkedés a nap eseményei felett, diktatórikus szavazás a holnapi programról. Mindenkinek tetszik a terv: a Fallbach-klettersteiget fogjuk megmászni.

Folytatás következik!

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​