Kristályrózsák és guanó – Élménybeszámoló egy barlangtúra után

Folytatva 2010 felidézését, ezúttal a nagyjából Dorog és Esztergom határán elhelyezkedő Sátorkőpusztai-barlangba invitállak Benneteket.

Novemberig tartó hosszú, de hideg nyarunk egyik esős vasárnap délutánján (miért mindig vasárnap zuhog?), hogy természetszomjamat enyhítsem, belelapoztam Jakucs László könyvébe, a Szerelmetes barlangjaimba. A barlangok szeretete nálam atyai örökség. A férfikromoszómákkal együtt, mint valami lappangó betegséget, megkaptam a szédítő magasság, és a szédítő mélység iránti csillapíthatatlan vágyat.

Sosem fogom megérteni azokat, akik úgy érzik, elég időt töltünk majd nyolcvanéves korunk után a föld alatt.  Na de kanyarodjunk csak vissza a Jakucs-könyvhöz, egész pontosan a Sátorkőpusztai-kristálybarlangról szóló részhez. Ahogy olvastam, agyamban UV és neonzöld színben villogni kezdett a „Must see” felirat. Be is pötyögtem hát a barátomba a keresett kifejezést, hogy megtudjam, mitmivan. Kiderült, hogy másfélezer kemény magyar valuta és egy telefonos egyeztetés áráért földi halandók is megtekinthetik.

Mivel nem végeztem OKJ-s rendezvényszervezői tanfolyamot, az első kísérlet még októberben elmaradt. Fogjuk az influenzajárványra, és a túl rövid gondolkodási időre, de talán három név került a kalapba, így az optimista húszfős foglalást gyorsan vissza is mondtam. (Anikó néni, a barlangászok vezetője igen morcos volt – meg is értem, de mit tehettünk volna… Legalább szóltam.) Okulva a saját balul sikerült becslésemből,  a novemberi nekifutásnak másképp fogtam hozzá: Skati előre begyűjtötte a belépő árát, hogy tényleg kilegyen a minimális tíz fő. Ennek végeredményeképp az ominózus vasárnap reggelén végül 19 fős, jórészt egyetemistákból álló, elszánt csapat gyülekezett az Árpád hídi buszpályaudvaron.

Egész napos barlangtúrára indultunk

A reggeli hűvöshöz képest Esztergom-Kertvárosban már igazi kirándulóidő fogadott minket. Az a pont kellemes fajta, hogy se fázni, se megizzadni ne kelljen. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a buszmegállóból elérjük a barlangot, jobbnak láttam kilépni. Így sikerült is annyi előnyt összeszednem, hogy aztán a térképet bámulhassam, amíg a csoport utol nem ért. Kiderült, hogy Józsi térképe a frissebb, így a kölcsön-salátát vissza is dugtam a hátizsákom mélyére.

Életemben talán először voltak jók a megérzéseim. Sajnos nem mindig hallgattam rájuk, de erről talán később. Most nagy megelégedésemre Anikó nénit kell idéznem: „Látom, idetaláltak.” Ezt a parkolóban mondta, aztán elmagyarázta, hogyan jutunk a barlanghoz. Na, itt kellett volna az ösztöneimre hallgatni, ehelyett inkább megkerültük a Nagy-Strázsa-hegyet. Éviék, akik negyed órával később értek Kertvárosba, jól le is előztek minket. Bánatra azonban semmi ok: szép az őszi Pilis, és legalább gyűlt a kilométer.

Józsiban most sem kellett csalódnom: ügyesen elnavigált minket a barlang bejáratához, ahol már mind a túratársak, mind az overallos vezetőink türelmetlenül vártak. Anikó néni meg is jegyezte, hogy a Nemzeti Park c. táblánál lefordulhattunk volna jobbra, ha már arról volt szó. Mi meg úgy gondoltuk, hogy követjük a keréknyomot, ha már arról volt szó… Mindegy, megérkeztünk. Átvetkőztünk jáccósruhába, mindenki a fejébe nyomta a munkavédelmi kalpagot, aztán irány a sötétség.

Elnyelt minket a föld

KSI-s szokásomhoz híven a sor vége felé helyezkedtem – bár ezt már a Hochalmspitzén is megszívtam, mégis a génjeimben van, hogy látni akarom a csoportomat. Mivel a  létrán igen lassan ereszkedtünk – nevezzük torlódásnak –, egy kis önálló kutatásra adtuk a fejünket. Józsi és Erika úttörő volt ebben, én általában túlzottan vaskalapos vagyok az elkódorgáshoz. Most szerencsére az olasz énem győzött, és utánuk másztam az egyik üregbe. Jó, hogy vittem fejlámpát, így sikerült csillogásra bírni a gipszkristályokat. Integettem is Fanninak, hogy ne hagyja ki, ha már a többiek várakozó álláspontra kényszerítettek bennünket. Aztán láttam, hogy ürül a lajtorja, úgyhogy uccu, előrenyargaltam.

Az izgalom itt kicsit alábbhagyott: rövidebb és hosszabb létrák sorozata, meg némi agyagon való csúszkálás következett. Így jutottunk el a barlang legnagyobb termébe. Azok kedvéért, akik nem tartoznak bele az üregek évi 5-600 látogatójába, elmondanám, hogy egy nagyjából 286 méter hosszú és 46 méter mélységű gömbüstrendszerben kóválygunk, a nagyterem ennek az alján helyezkedik el, mintegy 15×30 méteres alapterületű, és itt gyűlt össze a csoport.

Túravezetőnk itt beszámolt azokról a szépségekről és borzalmakról, amik a barlang történetét az 1944-es felfedezése óta színesítik. A szépség a címben említett gipszkristály-fogpasztából nyomott rózsákat, míg a borzalom ezek eltűnését jelenti. (Örök hála a laktanya magas rangú látogatóinak.) Mindig elszomorodom, ha ilyen mellbevágóan találkozom az emberi primitívséggel. A kitartó gyűjtőmunka és a lelkes kiskatonák körletdíszítő programjának nyomán az üregrendszer kristályainak legalább 70 százaléka már csak a leírásokban és a felfedezők emlékeiben él.

Ennyit a számokról és a száraz adatokról. Bővebb információ: www.bebte.hu, vagy időpont-egyeztetés után keresd föl a Sátorkőpusztai-barlangot.

Nehogy elfelejtsem…

Ja, és a guanó! Azzal is a barlang nagytermében, a Disznófürdető bejáratánál találkoztunk. A hazatérő denevérek ugyanis épp a termet lezáró kötél vonalát potyogtatták végig. (Vagy onnan lelógva tették ezt?)

Közben az utánunk jövő csoport – a kis felszíni kitérőnk okán – utolért bennünket, úgyhogy, ha nincs több kérdés, fáradjunk is vissza a létrákhoz!

A legnagyobb létra után egy kis pozitív meglepetés is ért. Bár lefelé úgy rakodták a lábunkat, mint a marionettbábokét, a visszamászást lehetett az üregeken keresztül is abszolválni. Természetesen itt is feltorlódtunk, így Józsival egy csúszós agyaglejtőt megmászva kicsit jobban körbenéztünk. Ezt majdnem az utánunk következő, és éppen ereszkedésre váró másik csapat szenvedte meg, ugyanis nem sok híja volt, hogy egy elegáns csúszást bemutatva meggyorsítsam a lefelé haladásukat… Szerencsére egy centivel előttük sikerült lefékeznem, így nem mi kerültünk a hétfői Blikk címoldalára.

Médiamunkásként már amúgy sem vonz az ilyesmi, jobban érzem magamat az impresszumban, amíg saját jogon nem leszek szalagcím: „Az első magyar balkezes vegetáriánus, aki oxigénpalack nélkül megmászta az Everestet.

Szóval a kalandos kúszás-mászás is meglett volna, ha a tavaly szilvesztert nem a rólam elnevezett Mátyáshegyi-barlangban töltöm. Így csak arra volt elég a mostani sarazás, hogy elgondolkodjam: érdemes-e fönt átvenni a nadrágot, vagy egyszerűen húzzam a farmert a feszülős fölé. (Ha nem tudnátok aludni a dilemma megoldása nélkül, elárulom: a B variáció nyert, később ennek örültem is nagyon, mert este már hideg volt.)

Kiérve a felszínre még nem volt vége

Most, hogy kiértünk a verőfényre, el kellett dönteni, hogyan tovább. Mivel a lépésszámláló még messze volt a másfélmilliótól, hárman egy második felszíni túra mellett döntöttünk. A többiek az előző mondatban érzékeltetett természetjárós sorozat főcímdalához tartották magukat, azaz egy másik úton indultak el. Autóhoz, buszhoz, vonathoz. Mi pedig célba vettük a sűrűsödő esőfelhőket, hogy begyűjtsük a napi kötelező szintemelkedés hiányzó métereit.

Néhány órányi piros-sárga-kék-zöld kör, kereszt és sáv után elértük az aszfaltburkolatot, méghozzá ott, ahol nem szerettük volna. Maradt volna az a megoldás, hogy a szerpentinen végigkígyózva lekanyargunk Pilisszentkeresztre, ha az egyik kanyarból hirtelen elénk nem ugrik egy busz. De elénk ugrott, így hevesen integettünk. A sofőr megállt, mi elmondtuk, mit szeretnénk, ő elmondta, hogy nincs szerencsénk, mert Dobogókőre megy, de összesen mondjuk 400 forint kenőpénz fejében fölvisz minket is, és öt perccel az ő indulása után megy a pomázi busz lefelé. Ellenállhatatlan ajánlat volt, éltünk is vele.

A Pilist beburkoló felhő, úgy látszik, idáig ért, mert a látótávolság hamarosan 50, majd 30 méterre csökkent. A csúcsra érve meg egyenesen zérusig. Ámde volt még vagy fél óránk, elmentünk tehát a kötelező kilátóig. Itt ugyebár már az orrunkig sem láttunk, így a látványt csak kitapogatni sikerült. A fákról csöpögött a felhő. (Hogyan is mondják az ilyet szakszerűen?) A Hochalmspitze jutott az eszembe, annak is az első napja-estéje: ott is hasonló körülmények között kúsztunk föl a menedékházig. Némi pihenő után testileg-lelkileg felüdülve szálltunk hát buszra. Hazaérve azért éreztem, hogy megint kint jártunk a tájba’: a nap végére csak sikerült kellemesen elfáradni.

Márton Mátyás

Márton Mátyás

Gyerekkoromtól endorfinfüggő vagyok - csak akkor még nem tudtam, hogy ezt így hívják. Kisiskolás koromban futóversenyeken gyűjtöttem a kilométereket, majd... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​