Borsod MTB Bajnoka – III. forduló, Kazincbarcika

A hétvégén Kazincbarcika látta vendégül Borsod-Abaúj-Zemplén megye legjobb mountainbike-osait. A harmadik életévét ünneplő sorozat szintúgy harmadik állomásán csatlakoztam be először a megye XCO vérkeringésébe. Jelen már voltam futamon, a rajtvonal mögött még nem.

Nem csak emiatt volt különleges számomra a verseny. Újdonsült Btwin nagykövetként érkeztem ColorCity-be. Idén a magyarországi Decathlon is bekapcsolódott a cég életében nemzetközileg jól működő ambassador-programba. Így a következő két szezonra a hazai kereskedelmi igazgató, Juhász Ákos jóvoltából hozzájuthattam a márka zászlóshajójához, a Btwin RR960 gépcsodához. A későbbiekben lesz részletes objektív teszt, kritika és képes kerékpár-bemutató is a rovatomban. Egyelőre legyen elég annyi, hogy egy vérbeli versenygép került a kezeim közé. Karbonváz, Rock Shox Reba teleszkóp, átütőtengelyes Mavic kerekek, Sram GX 1×11-es hajtásrendszer. Igazi ínyencség.

 Új tettestársammal ez volt az első hivatalos bevetésünk: neki minden bizonnyal előzetesen is ízletes falatnak tűnt a hullámvasútszerű erőpálya, ellenben én rozsdásabbnak éreztem magam a rajt előtti pályabejáráson, mint illett volna. (Ál)szerény célként egy Top10-es helyezést tűztem ki az ősbemutatónkon – de tényleg komolyan gondoltam -, ismerve a két éve kopódó montis képességeimet. 2015 nyarán váltam meg utolsó „hegyibringámtól” – azóta csak cyclocross terepeken mozogtam a vadonban, messze ezektől a körülményektől.

A pálya viszonylag egyszerűnek tűnt, hosszú, majd egy kilométeres egyenes szakasszal nyitott, erről egy éles jobb kanyarral fordultunk fel a kaptatóra. Változó meredekség mellett fokozatosan kanyarogtunk a város látképe fölé. Az első kaptató egy 15-16%-os falban végződött, ez volt a pálya legkeményebb pontja. Innen egy rövid, de annál gyorsabb lejtmenet után veselkedtünk neki a második mászásnak, egy agyagos dózerútnak. Kevésbé meredek, mint az első – de ettől még nem volt finomabb, a pulzus-adatok is ezt súgták. A tetőre érve nagy levegőt magunkhoz véve láttunk neki egy igazi zúzós lefelének. Teleksorok között, szűken kanyargó úton ereszkedtünk vissza a célterületre. Sodrós, apró kavicsos kanyarok tűzdelték a pálya utolsó kilométerét, míg a csónakázó-tó partján kialakított arénarészre nem értünk. Ebből az élményből jutott mindannyiunknak öt-öt rundnyi. Ellenben a tervezettekkel, hiszen a szervezők a nagy melegre való tekintettel egy körrel kevesebbre szabták a futamot, az eredeti hat fordulóval szemben.

Páratlanul nyugodt rajtunk volt. Ahogy írtam rendkívül hosszú entré-val kezdtünk, így maradt idő helyezkedni – még egy kávé is belefért volna. Szinte untam a verseny első két percét. Igyekeztem jó kerékre tenni az enyémet, ami többé-kevésbé sikerült is. Körülbelül a nyolcadik-tizedik helyen fordultam az emelkedőre. A bemelegítéshez képest sokkal jobban forogtak a lábaim, ez bizsergetően felvillanyozott. Bátorkodtam erőből előrébb tessékelni kerékpáromat. Csakhamar, még a „nagy fal” előtt az élmezőny nyakán találtam magam, mögülem meg kihullottak az üldözők. Gyakorlatilag a versenyem legizgalmasabb részén túl is voltam. Akár ide is tűzhetnénk a The end-et, hiszen a pozícióm már nem változott, ugyanakkor a hátralévő négy és fél körben óriásit küzdöttem, hogy mindez így is maradjon. A krónikához pedig ez is kell. Érezhetően még két körig volt sanszom a javításra. Négy általam jól ismert és nagyrabecsült kollégát kellett volna megizzasztanom. Ami némileg sikerült, bár izzadtak ők maguktól is. Talán a legnagyobb ellenfelünk inkább a hőség volt, sem mint mi egymásnak.

Kovács István „Pityikusz” hátsó kereke mindig egy hajszállal volt messzebb az elérhetőnél. Ráadásul a kevés technikás részen is előnyben éreztem őt magamhoz képest. Ott több rutin volt a puttonyban. A harmadik körtől már inkább magam mögé nézegettem, mi a helyzet a farvízen? Hát, nem a legnyugodtabb perceim következtek. Konstansan 20-25 másodperccel közlekedett mögöttem Magicz Dávid, s a drusza nem gondolta, hogy ezt a meccset lefutottuk volna.

Szerencsére minden körben kaptam frissítést, így kulacsot sem vittem magammal a finisre, elég volt a fordulóknál kortyolni egyet.  Az a 200-300 gramm könnyebbség inkább a lelkem súlyán enyhített. Az utolsó körre maradt még izgalom, a végére már jól meg gyűlölt falon, vagy, ahogy a belga mondja, Mur-ön kaptam a jelzést: „Jön mögötted, 5-10 másodperc!” Hát, az baj – gondoltam. De fájt volna a szívem az elherdált előnyért, úgyhogy megint harapósra váltottam, miközben a fejemben zúgott egy másik verseny alatti ukáz: „Dávid, meg ne ússzál!” – ez a kerékpáros zsargonban a: „Szedd már össze magad!” volt. Így is lett. Az ellenfél és köztem volt némi alkati különbség. A javára szóló mínusz tíz-tizenöt kilót a hajrában megpróbálni hegyen ellensúlyozni talán kár lett volna, inkább igyekeztem lassítani az előny fogyását a hegytetőig. Ez sikerült is, éppen hogy üldözőm leheletét nem éreztem. Maradt vagy két másodperc fórom. Na, de a folytatásban jött a Sisak-rostély lehajtása című fejezet. Elfelejtettem, hogy van a bringán fék és eresztettem szó nélkül. Alig lassabban, mint a legelső körömben. Néha-néha hátrasandítottam, de nem láttam senkit. Sült a trükk. Az utolsó pár száz méter már megmaradt jutalomjátéknak, óvatosan körbegurítottam a tó partján a bringát, az ötödik helyen célba kalauzolva újdonsült partneremet. Amiből egy nem várt kizárást követően végül negyedik pozíció lett.

Sose rosszabb kezdést.

Fotó: Urr Szabolcs & Bencze András

 

Dovák Dávid

Dovák Dávid

Nekem az írás olyan, mint a fotósnak valamit a lencse végére kapni. Úgy szeretem a toll hegyére tűzni a szavakat,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​