Láthatatlan Futás

Lúdbőr. A katarzis adta örömmámor. Izgalom miatti gombóc a torokban. Ezeket éreztem, mikor a Láthatatlan Futás programban résztvevő 8 ember átszaladt a célvonalon a Margit-szigeten. Mindig élvezet, ha részesei lehetünk, ahogy mások átlépik korlátaikat és akaraterővel, elszántsággal kitolják teljesítményük határait. Az első kilométerek lefutása is ilyen. Kiváltképp, ha ezt látássérült barátaid teszik.

Barbi imád futni, nem rég a stockholmi maratont is teljesítette

A Corvinus Egyetem diákjainak frappáns vizsgadolgozata adta az ötletet: szervezzünk olyan futásedzéseket, melyet a Decathlon munkatársaink által gyakran látogatott programtér, a Láthatatlan Kiállítás dolgozói körben is meghirdetünk. A budapesti Millenárison működő interaktív intézményben vakok vagy látássérültek vezetik körbe a látogatókat, akik  sötétségben, csakis a szaglásukra, tapintásukra és hallásukra hagyatkozva tehetnek egy rövid élménytúrát a valós élethelyzeteket imitáló termekben.

Tóth Ili munkatársunk önként elvállalta az edzések megszervezését. Figyelemfelhívó levelére alig pár nap alatt 5 munkatársunk és 5 látássérült, a Kiállítással kapcsolatban álló, vagy ott dolgozó lelkes mozogni vágyó jelentkezett. Az elsők között írta fel magát a tréning listára Zachár Barbi, a soroksári Decathlon részlegvezetője. Át is adom neki a szót, hogy saját szavaival mesélje el élményeit:

“Egy éjszakai pakolás vacsoraszünetében az álmossággal küzdve pillantottam rá az e-mailekre. Egyből kiszúrtam egy levelet, melynek tárgyából kiderült, hogy Láthatatlan Futásról lesz szó. Igen futásról, na de hogyan lehet láthatatlanul futni? Egyre jobban felcsigázta a kíváncsiságomat. Gyorsan átfutottam az üzenetet és már gépeltem is a nevemet a jelentkezéshez.

A Láthatatlan Kiállítás programjain már több munkatársunk részt vett ez előtt is. Egyik futónk, Margit is ott dolgozik.

De miről is szólt ez a program? Tóth Ili munkatársam által szervezésében a Decathlon olyan futópárokat ismertetett össze, ahol a páros egyik tagja látássérült volt. Minden, egymást frissen megismerő pár kitűzött maga elé egy célt, amit együtt tervezett lefutni egy közösen előre meghatározott májusi napon. A célunk az volt, hogy megmutassuk: ha valaki igazán szeretne sportolni, akkor nincs előtte akadály.

Az elmúlt években volt szerencsém megfordulni néhány versenyen, ahol többször láttam, hogy úgynevezett guide-ok futnak látássérült sportolókkal. Amikor őket láttam mindig tisztelet és csodálat töltött el. Le a kalappal ezek előtt a párok előtt!  – gondoltam. Az ilyen alkalmakkor azon morfondíroztam, hogy nekem ez menne-e. De eddig az alkalomig ez csupán egy álom maradt.

A később futótársakká váló, Láthatatlan Kiállítás által meginvitált látássérült résztvevőkkel való első találkozásunk április elején volt. Ekkor még nem alakultak meg a párok, nem ismertük egymást, nem tudtuk mire is vállalkoztunk.

Az első edzés előtt egy ismerkedő estünk is volt, ami alkalmat adott arra, hogy jobban megismerjük egymást és kialakuljanak a futópárok.

Miközben mentem a találka helyszínére, végig azon agyaltam, hogy most mi lesz. Hogyan fog ez az egész történni. Mit fogok majd, mondani. És ha nem leszek szimpatikus a másiknak? Szerintem az első randin nem „parázik” úgy az ember, mint ahogy én tettem ezt mielőtt megérkeztem. Szerencsére nem csak én izgultam ennyire, de ez mindenkiben gyorsan oldódott.

Mi Molnár Ákossal, a későbbi futópárommal, gyorsan egymásra találtunk. Mindjárt az elején megvolt a szimpátia. Pár nappal az egymásnak való bemutatkozásunk után már hatalmas lelkesedéssel kezdtünk neki az edzéseknek. Az első alkalom előtt természetesen egymás után fogalmazódtak meg a kérdések arról, hogyan fog ez az egész működni. Viszont tudtam, hogy Ákos egyszer már volt futni vezetővel, így legalább lesz összehasonlítási alapja és tudja jelezni, ha valamit nem jól csinálunk. Megmondom őszintén ez nekem is adott egy kis biztonságérzetet. Illetve, így ő már tudta azt is, hogy neki úgy kényelmes a futás, hogy egy cipőfűzőt fogunk mindketten. Ennek segítségével ő érzékeli a mozgásomat.

A többi páros is teljesítette a kitűzött távokat és időeredményeket.

Az első alkalom az ismerkedésről szólt, ki hogyan mozog, mi a tempó, ki mennyit bír. Ezek mind nagyon fontosak voltak, ugyanis akárhogyan is nézem, itt a két futóból egy lesz. Egymás ritmusára kellett hangolódni. Ez nekünk annyira jól sikerült, hogy a Margit-sziget  kicsit több mint 5 km hosszú körét 32 perc alatt sikerült teljesíteni. Még úgyis, hogy csak óvatosan lépdeltünk egymás mellett, meg-megállva egy kis pihenőre.

Szerencsére ez az egy alkalom nekünk elég volt, hogy Ákos teljesen megbízzon bennem és biztonságosan élvezhesse a futást. Számomra ez egy hatalmas felelősség volt, hogy minden rendben menjen, ne menjünk neki senkinek és semminek, valamint az éppen feltúrt, átépítés alatt lévő Margit-sziget akadályait is meg tudjuk ugrani. Aztán szépen, lassan, ahogyan haladtunk előre időben egyre jobban megismertük egymást és a futások alatt is beszélgettünk. A végére teljesen eljutottunk odáig, hogy megszűnt bennünk minden aggódás és tényleg együtt sportoltunk. Biztattuk egymást, húztuk a másikat a fáradtabb reggeleken. Szerencsére a heti egy tréning alkalmat mindig sikerült összehoznunk, így folyamatosan tudtunk fejlődni és szépen haladni a kitűzött 10 km-es álom felé.

Az álmunk a 10 km teljesítése volt, melyet sikerrel le is szaladtunk.

Nagyon örülök, hogy bele mertem vágni ebbe a programba. Őszintén szólva, nekem, aki sose került kapcsolatba látássérült emberrel, meglehetősen komfortzónán kívül esett ez a feladat. Viszont az biztos, hogy egy hatalmas élményt adott. Ákos személyében egy remek embert ismerhettem meg, aki előtt minden alkalommal kalapot emelek, ahogyan él, amilyen aktívan sportol amellett, hogy látássérült. Minden egyes közös futásunk után a napom sokkal energikusabb, pozitívabb volt. Rengeteget energiát kaptam Tőle és rengeteget tanulhattam az ő világáról, hogy így is lehet teljes életet élni, csak egy kis nyitottság kell.

Egyszerűen leírhatatlan az az érzés, amikor az első szigetkört teljesítettük megállás nélkül és utána már a munkában kaptam egy üzenetet Ákostól, hogy boldoggá tettem a napját. Vagy amikor egy jó idővel sikerült teljesíteni a kitűzött 10 km-t a program végén. De említhetném azt is, amikor Ákos elmondta,  a futások során teljesen szabad és ez neki rettentően sokat jelentett.

A közös edzésekről, az átélt élményekről filmet is forgattunk. Szerencsére a felvételeken kevéssé izgultunk és egy baráti beszélgetés hangulatában meséltünk a futásunkról.

A programot lezáró futó-dzsemborin több barátunk is velünk szaladt.

És, hogy számomra mi volt a tanúság? Rengeteg új élményt szerezhettem, új embereket ismerhettem meg, rengeteget tanulhattam és ami a legfontosabb rengeteg örömet és energiát kaptam és adhattam – és ehhez nem más segített hozzá mint a SPORT! Számomra újra bebizonyosodott, hogy egy kis nyitottsággal, a sport által teljesebbé válhat bárkinek az élete.

Zárszóként annyit, hogy Ákossal mi a program után is tovább folytatjuk a közös edzéseket és újabb célokat tűztünk ki magunk elé. Ki tudja, lehet nem is olyan sokára egy félmaratonon találkozhatunk.  🙂  “

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​