Találkozás a horgászattal – Az első élmény

Hogyan kezdődik egy kis horgász életre szóló nagy kalandja? Első cikkemben az első bakikról, az első botomról, és az első halamról mesélek.

Azt az elején leszögezhetem, nem ma történt a dolog. Négyéves voltam, amikor tényleg elkezdtem pecázni. Milyen jó is az, ha az ember, olyan családba születik, ahol mindenki szeret horgászni. Kicsiként – a mai divatos szóval élve – hiperaktív gyerek voltam egy percre sem tudtam leállni, tóparton meg főleg nem, úgy éreztem, mintha egy kincses szigetre tévedtem volna. Mai napig sem értem, hogyan tudta apám a kérdéseim végtelen áradatát ilyen nyugodt türelemmel fogadni.

Szép lassan kezdetét vette a tanításom. “Ne kiabálj a tavon…” Na,  most ezt próbáld megmagyarázni egy olyan gyereknek, aki addig focipályán szocializálódott… Minden egyes alkalommal, mikor édesapám fogott valamilyen halat, engem büszkeség, örömujjongás kerített a hatalmába, aminek természetesen jó gyerekhez méltóan hangot is adtam… Apám nem mindig fogadta kitörő örömmel, de az esetek nagy részében csak mosolygott egyet, és csitított, hogy halkabban örüljek. Igazán sose értettem a dolgot, de szót fogadtam.

Az első lépések

Aztán azt vettem észre, hogy egyre többször és egyre hosszabb időre vittek a tópartra, és már én is pecázhattam. Na jó, első lépésként nem pecabottal, hanem négyzethálóval, kis halakra.

Nagyon büszke voltam ám magamra, horgász vagyok én is, bár ezt a halak nem hiszem, hogy túlzottan értékelték, hogy a stégen oda-vissza szaladgáltam, valahányszor fogtam egyet. Azt sem értettem, hogy mi a jó abban, hogy apu mindig visszaengedi, azt is, amit én fogok, de ráhagytam, a büszkeség nagyobb volt bennem.

Azt is hozzá kell tenni természetesen a fél tó tudott róla, ha én bármilyen élőlényt megfogtam, mert ugye illik közölni a rekordfogást, még ha az egy teknős is. Teltek múltak a hónapok és egyre komolyabb horgász lettem, ezt úgy kell érteni, hogy már nem jutalmaztam minden egyes fogást kellő hangerejű eredményhirdetéssel, de szerintem ez  egy ekkora kisgyerektől nagy előrelépésnek számított.

Az első szett, kicsit már hiányos, de még mindig megvan.

Amikor pedig jött a névnapom, a szüleim megajándékoztak az első horgászbotommal, ami csak az enyém volt. Kicsi, mint amilyen egy négyévesnek megfelel, gyönyörű piros-fekete, mint az autónk színe is volt, szóval a legcsodásabb horgászbot, amit rövidke életemben láttam. Természetesen megfelelő orsó és horgászláda is járt hozzá.

Alig vártam, hogy kipróbálhassam, tűkön ültem, persze a kezdet nem pont úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem.

Először is, hogy kell egyedül csalizni, bedobni? Amikor apu csinálja, annyira egyszerűnek tűnik. Amit akkor műveltem, ahhoz hasonlót ma a videómegosztókon “horgászbakik” keresőszóval lehet megtalálni. A horog beakadt a stégbe, elszakadt a zsinór, a bottartóra nem sikerült rátenni a botot, lecsapódott előttem a szerelék, bedobtam csali nélkül, eltűnt a kapásjelzőm, és egyéb sikertelen ám a külső szemlélőnek roppant vicces dolgokat produkáltam.

De mint minden, ha te vagy a szenvedő alany úgy nem is olyan vicces, volt, hogy eltörött a mécses, hogy mindenki fog halat, nekem meg semmi nem sikerül, pedig apu ezerszer megmutatta, és segített. Ilyenkor mindig megvigasztaltak a szüleim, hogy egyszer sikerülni fog, de én kezdtem megunni, feladni az egészet, már nem is mentem akkora lendülettel, ha pecáról volt szó, míg el nem érkezett a változás napja. Egy nap, ami mindent megváltoztatott.

Az elsőt nehéz megfogni, tartja a mondás a többi már gyerekjáték

Unottan ültem sokadjára a botom mellett, és egyszer csak kapásom volt, hirtelen nem is tudtam, mit kell csinálni. Apum kezdte adni az instrukciókat, a botot majdnem lerántotta mellőlem a hal. Persze nem teljesen lepődtem meg ezen, hisz ezerszer láttam, hogy apu is volt így, de az hatalmas hal volt, rögtön el is képzeltem milyen gyönyörű nagy hal lesz.

Alig tudtam tekerni az orsót a hal nagyon küzdött, és én is erőteljesen harcoltam, négyéves létemre. Már készítették a merítőhálót. Pár perc után kifáradt, kimerítették. A hatalmas merítőben először nem is találtam az én halamat. Egy gyönyörű aranykárász volt, amit kifogtam, teljesen egyedül.

A nevéhez hűen a vizes aranypikkelye csak úgy csillogott. Hatalmasnak éreztem, persze ha a realitás talaján maradok, őszintén bevallom, egy mindössze 10-12 cm-es halról beszélek. Viszont nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy valami megváltozott, valami különös érzés fogott el, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Apám rám nézett, és azt mondta:

“Egy újabb pecással lett gazdagabb a horgászcsalád.”

Hiszen a horgásztársadalom egy közösség már-már olyan, mint egy nagy család, és ettől a naptól én is tagjává váltam. Azt nem mondom, hogy rögtön tökéletes tag lettem, de az évek alatt kiváló tanítómesteremnek, édesapámnak köszönhetően egész jó horgász vált belőlem. Ezekre a kis momentumokra szívesen emlékszem vissza,  nagy örömmel tölt el a mai napig, hogy én ráléptem erre az útra.

Bejegyzéseimben szeretném megismertetni, megszerettetni ezt a gyönyörű sportot másokkal is, a saját élményeimen keresztül.

Pető László

Pető László

A sport mindig is jelen volt a mindennapjaimban. Több sportágat megismertem, vagy épp űztem is, de egy van köztük, amit... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​