A tolnai aggastyán

Ilyenkor, júniusban már hatalmas a takarás, az őzek rejtőzködőbb életet folytatnak, nehéz őket egyáltalán meglátni is. Persze, nem lehetetlen, de több időt, utánajárást kíván ilyenkor az őzvadászat.

Eddig már két ízben volt szerencsém Tolna megyében, közelebbről a mesébe illő szépségű Völgység bájos lankáin vadászni őzbakra. Egy kedves vadász barátomtól érkezett ezúttal is a meghívás e nemes vadra, mely – ahogyan ez korábbi írásaimból már kiderült – oly kedves nekem. Azt mondják, bakra vadászni május elején, mikor még kicsi a takarás, ill. utána már csak a gabonák betakarítását követően – július végétől augusztus közepéig – érdemes az üzekedés, az őznász időszakában. Ilyenkor, júniusban már hatalmas a takarás, az őzek rejtőzködőbb életet folytatnak, nehéz őket egyáltalán meglátni is. Persze, nem lehetetlen, de több időt, utánajárást kíván ilyenkor az őzvadászat.

Úgy terveztük, hogy egy esti és egy reggeli kimenetel alkalmával sikerül majd elejtenünk az áhított vadat. Este 6-kor találkoztunk Janival, a korombeli vadőr kollégával, akivel nyakunkba is vettük a területet.

Sajnos a nagy meleg miatt az őzek nemigen mutatták magukat, egészen este 8-ig, amikor is volt szerencsénk egy kapitális, legalább 500 grammos, szabályos 6-os, aranyérmes trófeájú bakban gyönyörködni, de a lövés szóba sem jött, meghívásom egy kisebb, selejt példányra szólt. Miközben ezt a gyönyörű bakot csodáltuk, egy szarvastehén is kiváltott az akácosból, és fittyet hányva a jelenlétünkre, békésen legelészett az árnyas erdőszélen. Bár nem jutottunk lövéshez, a természet így is bőkezűen bánt velünk: élményekkel tele, és a másnap hajnali vadászat sikerességében bízva hajtottam álomra a fejemet.

Az éjszaka rövidre és az izgatottság okán picit forgolódósra sikerült, de ilyenkor valahogy sosem vagyok fáradt, hiába a hajnal 3:20-as ébresztő. 4:00-kor már a megbeszélt találkahelyen voltunk. Gyors taktikai megbeszélés, kávé, és irány a beíró, majd a vadászterület. Mint megtudtam, vadászatunkat a Sofőrök völgye nevű területrészen fogjuk kezdeni. Imádom ezeket az elnevezéseket: Kankó hegy, Cinikus, Dobi, Háború völgy, Három árok, Ambrúzs, Sofőrök… Már nevükben is izgalmas, vadregényes helyek, hol Diana megannyi csodával várja az igaz vadászembert.

Terepjárónkat nem messze a falu legszélső házától tettük le, és a számomra legkedvesebb vadászati módot, a cserkelést választottuk. Kellemes, 20 fok körüli hőmérséklet, és borongós, néha szemerkélő esős idő kísérte sétánkat ezen a mindkét oldalról sűrű erdők által ölelt, dimbes-dombos marhalegelőn. Sajnos a tervszerű, és intenzív vadászat ellenére jelentős a területen a vadkár, így sok gazda a földje bekerítésével, villanypásztorozással próbálkozik, ami – mint Janitól megtudtam – több-kevesebb sikerrel jár, viszont a tájat számomra kissé illúzióromboló módon sajnálatosan elcsúfítja.

Párszáz méter megtétele után meg is pillantottuk a hajnali nyugalomban legelésző első őzet. Egy suta volt, aki észre is vett minket, és sietősen a biztonságot jelentő erdő felé vette útját. Nem őt kerestük. Közben picit megint elkezdett szemerkélni, és amikor már fejünkben éppen gyűlni kezdtek volna a kételyek, hogy elsülhet-e még jól ez a szeszélyes reggel, egyszer csak Jani megtorpant.

Mindketten a távcsövünkbe temetkezünk, és az egyik, magas fűvel borított dombél alatt egy őzet pillantottunk meg. Bak, nem kétséges. „Ághiányos, lőhető.” – szól szakértő társam. Szívem a torkomban dobog. „Óvatosan csússzunk közelebb!” – így az instrukció. Görnyedve, libasorban, igyekezve a magas fű adta kevéske takarást kihasználni, sikerült belopnunk magunkat olyan jó 100 méterre. Intek, hogy innen már nyugodt szívvel megpróbálom a lövést. Megkapom a kétlábú lőbotot, felhelyezem rá a puskát, és már a céltávcsőben szemlélem az áhított vadat. Igyekszem úrrá lenni vadászlázamon, nyugodtan lélegzem, a célkeresztet pedig a vad lapockája mögé helyezem.

Elengedem a lövést, melyet jó becsapódás követ, majd az őz eltűnik a magas fűben. Reggel 5:00-van, harangoznak. Jó találat, tűzben rogyott. Gyors, és tiszta halál – ez minden vadász kötelessége: úgy elejteni a vadat, hogy a lehető legkevesebb szenvedést okozzuk neki, ha már az életével fizet a mi passziónkért. Az ilyenkor szokásos cigarettányi szünetet követően elindultunk, hogy birtokba vegyük a zsákmányt. Picit keresnünk kellett a nagy izgalomban, de ott volt, ahol lennie kellett.

Hajadonfővel közelítjük meg a fejedelmi vadat, melyet megpillantva mindkettőnk szája tátva maradt a csodálkozástól. Egy ősz fejű, széles homlokú bak feküdt a terítéken. Agancsa sok júniust megért már, mélyen ülő töve, lecsorgó rózsái és az erős visszarakás jeleit mutató ágai egy igazi öregúrról árulkodnak. Egyik szárán ág sem volt, csak erős gyöngyözés, és egy hegyes ágvég. „Minden őzek öregapja.” – szól Jani. Mustrálgatjuk a trófeát, próbáljuk elbírálni, és abban maradunk, 8-9 év körüli lehet. Örömöm határtalan. Ilyen idős bakot még nem sikerült elejtenem eddigi vadászéletem alatt. Trófeája igazi kincs, minden vadász számára kívánatos, különleges darab, mely falam igazi éke lesz, mementójául ennek a csodálatos hajnalnak.

Ha szeretnél többet megtudni a vadűzésről, és erdőzúgásról, vadászati etikáról, és hagyományokról, vadászati módokról, és vadgasztronómiáról, szeretettel várlak egy baráti beszélgetésre az I. Decathlon Blogíró-Olvasó találkozóra 2017. júnis 24-én a Velence korzóra reggel 9-től. A beszélgetést követően lesz lehetőséged kipróbálni a sátoros légpuskás lövészetet is a társaságomban. Viszlát ott!

Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak.

Nótás Péter

Nótás Péter

Számomra a vadászat igazi szenvedély! A vadászat nem csak vadűzés és erdőzúgás; emberi kultúránk egyik legősibb eleme, s mint ilyen,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​