Elsősározók

Van abban valami különleges, amikor sikerül beoltani egy ismerősünket a bringázás szeretetével. Ha mindezt csoportosan követjük el, abból pedig csakis remek dolgok sülhetnek ki.

Vegyük például a legutóbbi precedenst. Amikor egyik kolleginánk feldobta, hogy a március 15.-i szabadnapunkon akár túrázhatnánk is egyet, lehetőleg minél többen, egyből az ugrott be, hogy nagyon mennék, de akkor ismét lőttek a bringázásnak. Túl sokszor maradt parkolópályán a gép az utóbbi időben ilyen-olyan indokok miatt, bár szabadidőm engedte volna…

Udvariasan hárítottam a részvételt, majd beugrott, hogy megoldható, hogy mégse vonjam ki magam a közösségi esemény alól. Jelenlétem az ilyen megmozdulásokon az idei év eddigi részében, hogy is mondjam… kezdte elveszíteni aktív jellegét. 🙂

Mivel a túra tervezett célja az egyik olyan túraútvonal-csomópont volt, mely közel esik szívesen járt pályáimhoz, úgy döntöttem, hogy ha magán a túrán nem is, de a délutáni nyársas-tábortüzes programon már meg fogok jelenni. Win-win, mondhatnánk. Az ötletet bedobtam annak a pár embernek, akiket már volt alkalmam megkínozni a mecseki mászásokkal, hátha az ünnep forradalmi lendülete feledteti velük a tüdőpukkasztó pillanatokat… Talánokkal búcsúztak tőlem, majd a következő napokban munkámat az áruháztól távol végeztem. Mikor ismét a szokott helyen húztam mellényt, meglepetten tapasztaltam, hogy alternatív megoldásom többek érdeklődését is felkeltette, köztük olyanokét, akik eddig köszönő viszonyban sem voltak a hegyi kerékpározás mibenlétével. Picit leizzadtam, mivel eddig legfeljebb két fő volt, akit magammal vittem és az ő kondijukkal tisztában voltam, így sokat nem kellett módosítanom saját bejáratott útvonalaimhoz képest. Sebaj, ennyi jelentkezőt nem szabad elveszíteni, így kinéztem egy egyszerűbb útvonalat.

A szóban forgó nap előtt velem együtt nyolc főre rúgott a létszám, közöttük három volt, aki most tervezett először hegyre menni két keréken. Áruházunk jóvoltából a montival nem rendelkezők is kaptak kölcsönkerékpárt, így nem kellett a célra alkalmatlan géppel szenvedniük. Sisak nélkül természetesen senkit sem engedhettem elindulni, így a saját kollekciómból kikölcsönözve és az egyik kollegina tartalék sisakjával mindenki el lett látva a kötelező védelemmel. Este még kiküldtem egy rövid útmutatót a javasolt menetfelszerelésről, bízva benne, hogy a felsorolt eszközöknek, ruhadaraboknak legalább egy része megtalálható lesz az alanyoknál.

Az indulás reggelén meglepő módon mindenki pontosan érkezett, sőt, az otthoni készülődés közben sorra kaptam a fotós bizonyítékokat, hogy menetkész a társaság. Ezt nevezem lelkesedésnek!

Némi eszmecsere, technikai ellenőrzés és müzliszelet/gumicukor svédasztal után útnak indultunk. A hegyi kerékpározás legkevésbé emészthető része a mászás, ebből pedig bőven kijutott az első szakaszon. Az időjárásért felelős istenségek kegyesek voltak hozzánk, így az első száz méteren többször kellett megállnunk, hogy lekerülhessenek a feleslegessé vált rétegek. Rövid, két kilométeres aszfaltos szakasz után rátérhettünk a lényegre, végre talaj került a gumik alá. Az egyhangú mászást hegyoldalba kitett singletrack váltotta fel, hullámvasút jelleggel váltogatva a mászós, tekerős és lejtős szakaszokat. Semmi komoly technikai tudást nem igényelt a teljesítése, de egy kezdő számára a legjobb módja, hogy megismerje a terepviszonyokat és persze a gépet, melyet először vet be rendeltetési helyén. Az „örömbringázás” persze szült fogvicsorítós pillanatokat, hiszen meg kell szokni, hogy az aszfalton készpénznek vett tapadás itt bizony nem jár ingyen, a mászás sikere pedig nem csak erő függvénye, ha nem jó helyre rakod a kereked. Egy eséssel ússzuk meg a szakaszt, az is inkább kicsúszásnak minősül.

Újabb pihenő egy harangtorony lábánál, ismét lakott terület peremén. Megpróbálom nem megijeszteni a társaságot, hogy a mai túra legnehezebb mászása áll előttünk, eszünk-iszunk, haverkodunk egy macskával, majd, mielőtt a feltámadó szél áthűtene bennünket a csalóka márciusi napsütésben, tovább indulunk.

A mászás engem is megvisel, hiába, hetek óta egy-egy napot tudtam csak tekerni, állóképességem romokban. Helyenként talajba vágott, falécekkel erősített lépcsőfokok könnyítik a gyalogosok feljutását és nehezítik a miénket. A társaságból egyetlen panaszos szó sem hallatszik, mindenki a legjobb tudása szerint teljesít. Hajtva, vagy a végén tolva, de mindenki felér. Befutunk a következő állomásra. Cirka húsz percet pihenünk, látszik, hogy mindenki várja, hogy kisimuljon végre a hegy. Megnyugtatom őket, hogy innen már csak szintben, illetve lefelé megyünk, szkeptikus pillantások fogadják kijelentésem, ismerve a terepviszonyokról alkotott sajátos fogalmaim. Jómagam más miatt aggódok, a megcélzott ösvény biztosan tele lesz hétvégi turistával, akikből egy, az utóbbi időben felröppent, helyi online magazinba írt, montisokat ostorozó, rendkívül sarkított és túlzó cikk miatt ki tudja, milyen reakciót vált ki a csapatunkkal való találkozás.

Hiába, a kocka el van vetve, elindulunk. Sziklás, veretős, kitett egynyomos ismét, nagyrészt síkban, a végén immár hosszabb, hullámzó lejtőzéssel. Előremegyek, az utunkba akadó gyalogosokkal folyamatosan tudatom, hogy még heten jönnek mögöttem. Sejtésem bevált, kisiskolás-csoport, futók, más kerékpárosok jönnek szembe, vagy maradnak mögöttünk. Szerencsére mindenki toleránsan fogadta áthaladásom.

Megérkezem a tisztásra, rögtön mögöttem bejáratott fegyvertársaim, kis lemaradással a végén az újoncok. Nagyon egységes a kinézetük, mindenkin fülig érő vigyorok. Ha a gravitáció dolgozik helyettünk, az mindenkit jókedvre derít. 🙂 Megy a sztorizás az út közbeni eseményekről, a jó fej túrázókról… Látszik, hogy sikerült betalálnia az élménynek. Szinte célban vagyunk, rövid aszfaltos átkötés után ismét bevesszük magunkat az erdőbe. Az élményszerűbb, de magas gyalogos-koncentrációjú egynyomos helyett a piros kerékpáros jelölést viselő utat választjuk, melyet ahogy azt illik, térdig érő, sáros traktornyomvályúk borítanak. Bíztunk benne, hogy az erdészet nem hagy bennünket kihívások nélkül. Montizás nem múlhat el sár nélkül, bőven kivesszük belőle a részünk. Szerencsére egyikünk sem esik. A szakasz rövid, mindössze egy kilométer és füves tisztás fogad, megérkeztünk.

A gyalogosan érkezők még úton vannak, legalább egy órányira, így némi nyújtózás után tüzet gyújtunk, hogy ezzel fogadjuk őket. A nap végét nem várom meg, dolgom van még aznap, így, miután mindenki befutott, pár tiszteletkör után elbúcsúzom, és a csoport egy részével a város felé veszem az irányt.

Nem vonok konklúziót az eseményekből, csupán két dolgot emelnék ki a következő napok történéseiből. Egyik elsőző kolleginám büszkén vigyorogva mutogatta nap mint nap a szerzett foltok színváltozását, másik kollégám pedig, miután előzőleg sokszor hangoztatta, hogy nem érdekli a monti, legalább ennyiszer kérdezte meg utólag:

„Mikor megyünk legközelebb?”

Nagy Gábor

Nagy Gábor

Gyermekkoromban megérintett a forgó kerekek giroszkópikus hatása , a kétezres évek közepe óta pedig inkább életmódnak tekintem a bringákhoz fűződő... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​