Vissza a természetbe!

Pár sor arról, hogy miként változtatta meg szokásaimat egyetlen napon a jó társaság, jó pálya, és egy teljesen átlagos kerékpár.

Volt még annak idején egy bejegyzésem, amiben azt ecseteltem, hogy miként fedeztem fel újra a kerékpározást és hogyan kezdődött városi bringás „karrierem”. Ebből később egyenesen következett az érdeklődés az országútizás iránt és továbbra is vallom, hogy aszfalton történő helyváltoztatásra, ha azt dinamikusan szeretnénk végezni, valóban ez a legjobb fegyvernem. Munkába járásra, bevásárláshoz, sportolásra, mindenre használtam szeretett vékony gumis gépem. A sport, mint olyan, azelőtt semmilyen formában nem mozgatott meg, hacsak a pogózást nem tekintjük annak a különféle huligán-zenés koncerteken… Ugyanígy, ha ifjonc koromban valaki azt állítja, hogy én majd testhez álló ruházatba préselődve fogok feszíteni, azt minimum körberöhögöm. Változnak az idők, változnak az emberek.

 „A világ elmozdult”, írná Stephen King, én pedig vele együtt mozdultam. A mozgás örömének felfedezése, saját határaim feszegetése kéz a kézben járt azzal, hogy a sport technikai háttere megfelelő táptalajul szolgált „gearjunkie” természetemnek. Szóval így országútizgattam én, hat-nyolc éven át, ki számolja már azt…

Az aszfalttól való eltávolodás meg sem fordult a fejemben. Részben azért, mert nem volt olyan montim, amivel érdemi módon lehetett volna hegyi sportot űzni. Sokat látott, merev acél gépemmel persze meglátogattam pár túraútvonalat, de nem éreztem azt a varázst, mint első, városon kívüli, 60 km-es országúti edzőkörömön. Másrészt, a felületes szemlélő szemfedőjével, a montisokból jóformán annyit tapasztaltam csak meg, hogy fiatal, munkaviszonnyal nyilván nem rendelkező srácok, sokszázezres gépekkel, fullfész sisakban vagánykodnak a járdán… A közösség érzésének a szikrája sem csapott meg, legfeljebb a bennem eltemetett osztályharcos fortyogott frusztráltan.

Majd a világ ismét elmozdult… Mikor sok év útkeresés után a kerékpárok végre a munkám részét képezték, elkezdtem pótolni a vastag gumis világgal kapcsolatos, meglehetősen hiányos ismereteimet. A legnagyobb fordulópontot az a hét jelentette, amikor márkánk vendégeként végigtesztelhettük a teljes következő évi kerékpárflottánkat.

Éreztétek már azt a bizonyos „Ezt nekem miért nem mondta senki, hogy ennyire jó?” érzést? Nos, leginkább ez írná le azt, amit megtapasztaltam, amikor először raktam bütykös gumit az Esterel porfírszikláira. A pontos folyamat az alábbi módon zajlott: ottlétünket megszakította egy hétvége, amikor a szabad program mellett vezetett túrán vehettünk részt, csoportvezetőink vezénylésével. A kerékpárokat mindenki maga választhatta ki. Jómagam nem egy csúcs-vasat vettem magamhoz, hanem egy egyszerű, össztelós sportmontit, levegős rugózással. Úgy ítéltem, hogy nem létező terepes rutinomhoz bőven elég lesz, ha pedig eldobnám, akkor kisebb érték zuhan a szakadékba…  A tapinaciról lebeszéltem magam, látva, hogy a többiek is kopásállóbb shortokat húznak – mint kiderült, nem  véletlenül.

Mivel nem én voltam az egyetlen, aki az aszfaltszaggatók törzséből érkezett, ízelítőként egy közeli tó körüli pályán köröztünk. Itt minden olyan elem megtalálható volt, amivel az országúton hírből sem találkozunk. Gyökerek, sziklák, csúszós sár, egynyomos szakasz, szűk kanyarokkal… Már a bemelegítés alatt vigyorogtam, mint a vadalma.

A kezdő körök után feltették a kérdést: ízlik- e a menü? Ha igen, maradhatunk körözni, vagy, aki nem erre számított, az vissza is térhet a szállásra, szabadon gazdálkodni az idejével. Harmadik opcióként egy hosszabb túrát választhattunk, nagy szintkülönbséggel, technikásabb lejtőkkel. Nyilván egy emberként maradtunk az utóbbinál, így mindhárom vezetőnk velünk tarthatott. Ami ez után zajlott, az már történelem. De miért is fogott meg ez az egy nap? A csoport húzó ereje mindenképp sokat számított. A sáros-poros arcokról a néha vérző térdek ellenére sem hervadt a vigyor. A tapasztaltabbak segítették a magamfajta kezdőket, milyen a helyes testtartás, fékkezelés. Kicsit olyan volt, mint újra tanulni  a kerékpározást.  A mászás nehézségei új dimenzióba kerültek. Nem volt elég pusztán az erőnkre hagyatkozni, egy jól  megválasztott nyomon könnyedén  felrántottuk a gépet, míg aki akár 30 centivel arrébb haladt volna, a hátsó kerekén ágaskodva végezte. Tudom, közöttük voltam.

Sokat olvastam  arról, hogy a montizás egyik esszenciája a singletrack, ezt is sikerült a legjobb helyen megtapasztalni. Valóban lórúgásnyi adrenalinlöketetet ad, amikor a szűken kanyargó, sziklamorzsalékos, egynyomos ösvényt szegélyező szúrós sövény tépkedi  a kormány végét,  de nem lassítunk, mert robog előttünk és mögöttünk a fújtató-lihegő, poros-izadt vonat. A jutalomfalat egy 8-9 km-es lejtőzés volt. Itt nyert igazán értelmet a levegős felfüggesztés és a hidraulikus fék, mely lehetővé tette, hogy mindössze egy ujjal engedjem el a kormányt. Mire újra aszfalt került a gumik alá, már éreztem, hogy a fertőzés visszafordíthatatlan. A természet, a forgalom zajának, és veszélyeinek hiánya, a vadonatúj kihívások és persze, az új kütyükben rejlő lehetőségek Robert De Niro szavait idézték fel  a Taxisofőrből: „Most már tisztán látom, életem egy kiszabott iranyba halad, tisztán látom… Soha nem is volt más választásom.”

Hogy kidobom-e az országútim? Semmiképp, viszont az érdeklődésem erősen megkopott a szakág iránt. Baráti körös, közös tekerésekre bármikor kapható leszek ezután is, viszont magányos edzőköreimet nehezen  tudom már elképzelni a fák,  a sziklák, a ruhámat tarkító sárpettyek nélkül. Persze, ki  tudja mit hoz a jövő és mikor mozdul a világ ismét tovább…

Nagy Gábor

Nagy Gábor

Gyermekkoromban megérintett a forgó kerekek giroszkópikus hatása , a kétezres évek közepe óta pedig inkább életmódnak tekintem a bringákhoz fűződő... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​