“Ez az egész úgy jött, hogy a második baba után rajtam maradt 20 kg.”

A reggeli dugó sűrűjében már tudtam, hogy nem fogok pontosan érkezni az interjúnkra, de a piros lámpáknál gyorsan megírt sms-re kapott „Semmi gond” kissé oldotta a nyugtalanságom. Exner Nikához igyekeztem, aki a Niqual fordítóiroda alapítója, a Bolba mesék című környezetvédelmi könyvsorozat írója, kétgyermekes anyuka és mellesleg nemsokára kétszeres maratonista.

Nikáról mindössze annyit tudtam, hogy két gyerek mellett futott maratont, egy kis kutakodás után azonban ráakadtam blogjára, ami jó darabig le is ragasztott a képernyő elé. Magával ragadó stílusa, élményekben gazdag, vicces, olykor ironikus bejegyzéseinek olvasása után alig vártam, hogy személyesen is találkozzunk.

A bemutatkozást követően már a konyhában, a frissen lefőzött kotyogós kávé illatfelhőjében hallgattam, amint arról mesél, miért éppen a futást választotta és hogyan jutott el az első 200 métertől az athéni maratonig.

Azért a futás, mert nem volt más lehetőségem. Nem szerettem futni, mert unalmasnak tartottam. Ha a suliban adtak egy labdát, hogy röpizzünk vagy kosárlabdázzunk, az ment, mert a játék öröme elterelte a figyelmemet. Viszont ha azt mondták, hogy most cooper van, akkor leültem a tanár mellé és megmondtam neki, hogy vésse be nyugodtan az egyest, mert engem ez az egész nem érdekel és úgy is csak bénázni fogok. Aztán jött az első gyerek, vele 8 kg plusz… Én nem szeretek otthon DVD-re ugrálni, ami pedig még izgatta volna a fantáziámat, az már réges rég zárva volt. Vettem egy mély levegőt, hogy ez maradt nekem, neki kéne állni futni. Úgy kezdődött, ahogy mindenkinek kezdődni szokott szerintem, aki nem sportolt rendszeresen. Nem tudtam megállás nélkül elfutni az utca végéig, az kb. 200 m, lángolt a fejem és kiköptem a tüdőmet. Az tartott ott, hogy lőttem a netről egy szuper 8 hetes, 5 km-es edzéstervet. Ez az, ami úgy kezdődik, hogy 1 perc futás, 1 perc séta, ez pedig működött. És mire az ember lefut 5 km-t, már addiktív, onnan már nincs megállás.

Hogyan született meg a maraton ötlete?

Ahogy elkezdtem futni, rengeteg dolog jött. Megismerkedtem azzal, hogy milyen más életminőséget jelent az, ha az ember rendszeresen sportol, milyen pluszt ad, milyen fajta energia- és örömforrás. Ez az életem részévé vált, ebből nem szerettem volna alább adni. Úgyhogy megvolt az 5 km, jöhetett a következő cél, a 10 km. Nekem a 10-esnél viszont bezárták a bazárt, mert megint terhes lettem a kislányommal. Vele nem 8, hanem 20 kg maradt rajtam. Úgy éreztem, hogy elviselhetetlen vagyok saját magam számára, a feszültség és a mozgáshiány azért rátelepszik az emberre. És hát kell egy nagyobb cél. Amikor ilyen lehetetlen dolgokat kell bemondani, abban jó vagyok. Még karácsony előtt kitaláltam, hogy „De vicces lenne lefutni egy maratont”. Van nekem egy nagyon jó barátom, a lengyel Piotrek, aki az ilyen marhaságokban mindig benne van, úgyhogy írtam neki egy e-mailt és fél óra múlva válaszolt, hogy természetesen.

Lefutottam a maratont, az odáig vezető út nagyon színes volt. Azt kell mondanom, hogy ebben a formában így nem szabad csinálni, mert ez nagyon egészségtelen: szülés után, 20 kg túlsúllyal, pajzsmirigy problémák mellett. Ilyen kevés futómúlttal ne ilyen célt tűzzön ki az ember. Ezt azért mondom, mert szerintem a felkészülés is lehet nagyon örömteli, de ha az ember túllő a célon, akkor lehet, hogy nagyon kínkeserves már a vége és ott már nem tudja meglelni az örömöt. De az utolsó három hónapban nagyon sokat számított az, hogy Bátor Táboros adománygyűjtő voltam. Ha az nincs, akkor nem csinálom meg.

Kicsit belecsempészted a jótékonykodást a futásba…

Igen, ez adott értelmet az egésznek. Amikor már azon gondolkozik az ember, hogy „Most tényleg, lefutok több, mint 1000 km-t, hogy a végén lefussak még 42-t?” , akkor már nincs értelme ennek a mondatnak. A futás fejleszti az ember önbizalmát, kitartását, önszeretetét, megvalósítási szándékát, de ez a nehéz pillanatokban tök értelmetlennek tűnik. Ilyenkor nem elég, hogy ez nagyon-nagyon önbizalomfejlesztő. A jótékonykodás viszont egy kézzelfogható, fantasztikus dolog, ezzel nyer értelmet az erőfeszítés, amit belefeccölsz. Én alapvetően sokféle önkéntes feladatot vállalok, pl. környezetvédelmi szervezeteknél. Ez a terület és a gyerekek érdekelnek, a barátnőmmel írtunk egy környezetvédelmi mesekönyvet. Ezen a területen folyamatosan próbálok önkéntes munkát vállalni, dolgozom az Unicefnek is önkéntes óraadóként, úgyhogy ez igazából az életemnek a része.

Mi történt a maraton után?

A maraton után egyszerűen csak folytatódott az élet. Az a nagy helyzet, hogy ott kifutottam magam, utána nagyon nagy motivációvesztés volt. A rákövetkező év nagyon kevés futással telt, össze kellett valahogy kaparnom magam, nem igazán találtam a céljaimat ebben. Gondolkodtam rajta, hogy találok valami más sportot, ami ugyanennyire motivál, ugyanennyire imádom, ugyanennyire odavagyok érte, de nem találtam ilyet. Aztán az ember szép lassan összeszedi magát, feldolgozza ezt az egészet és jönnek a következő célok. Annyit kell talán még erről az egészről tudni, hogy most sérültem le igazán először. Lett egy komoly térdsérülésem, nem is futhattam 12 hétig, most futok újra két hete. Eddig úgy éreztem, hogy csak a célorientált futás megy nekem. Azt gondoltam, hogy ha nincsenek megfelelően motiváló, gigászi őrületek a nap végén és nem teszek le valamit az asztalra az évben, akkor nekem ez nem is megy. De én ezt már nem ezért csinálom régen, hanem ez az én meditációm. Itt minden feszültséget le tudok vezetni, minden gondolatomat tudom rendezni, le tudom küzdeni a félelmeimet, előbújnak az ötleteim, a kreativitásom. Egyszerűen csak annyira jó kint lenni a friss levegőn, mozog az ember teste és zubog a vére. Tök mindegy, hogy mennyit mentem, mindegy, hogy sikerült. Ez számomra új, úgy, hogy már 8 éve futok.

Nehezen viselted azt az időszakot, amikor a sérülésed miatt nem tudtál futni?

Hát, ilyenkor szembesül azzal az ember, hogy nem saját maga dönt úgy, hogy engem ez az egész nem érdekel. Hogy mennyire különleges kincs az, hogy a két lábunkon tudunk futni, egészségesek vagyunk annyira, hogy erre is képesek vagyunk.

Kétgyermekes anyuka vagy, hogyan tudod beépíteni a futást a mindennapjaidba?

Ahhoz nagyon hozzá vannak szokva, hogy anya fut. Már nem szólnak bele, már nincs rinya. A kisfiammal a nyári szünetben kimentünk a közeli sportpályára, jött velem rollerrel vagy bicóval, és a trükköző rámpáknál vígan elvolt. Pont a rámpák mellett van egy 400 méteres pálya, én addig ott köröztem, a fél szememet pedig mindig rajta tartottam.. Ez egy szuper anya-fia program lett, alig várta, hogy jöhessen velem. De amúgy régen korábban fel kellett kelnem, mire a családom ébredezni kezdett, nekem már haza kellett érnem. Ez télen-nyáron azt jelentette, hogy egy átlagos futásnál fél 5-kor kellett kelnem. Most jobb helyzetben vagyok, mert itthon dolgozom. Leadom a gyerekeket reggel, utána első dolgom elmenni futni, és 9-kor ugyanúgy kezdődik az élet meg a munkaidő. Most nagy szerencsém van, de amikor nagyon korán kellett kelni emiatt, akkor is nagyon élveztem azt, hogy mire reggelizni kezd a család, én már friss, üde vagyok. Megtettem, amit meg akartam tenni magamért, futottam, szuper jókedvem van és kicsattanok.

Ha jól tudom, a következő célod egy újabb maraton, Brightonban.

Igen, áprilisban. Nagyon durván közbejött ez a sérülés, mert alapvetően nyár elején kezdtem el felkészülni rá, hihetetlen türelemmel, lassúsággal, egy kicsit észszerűbben, mint legutóbb. Aztán jött a sérülés és most megint ott vagyok, ahol a part szakad, mert most 20 hét alatt kell egy maratonra felkészülnöm, ennyi időm maradt. Találtam egy vállalható tervet, amit követek. Megbeszéltem magammal, hogy ha a sérülés és a kevés felkészülési idő miatt ezt el kell engedni, akkor el tudom engedni, most nincs bennem feszültség. Február magasságában látni fogom, hogy működni fog-e vagy át kell nevezni esetleg félmaratonra. És akkor fogom eldönteni, hogy milyen jótékony célnak dedikáljuk most ezt. Azért megyek Brightonba, mert Piotrek benevezett, én nem akartam maratonra nevezni. Mondtam is neki, hogy nem vagy normális. Pont előtte egy héttel beszéltük a másik barátnőmmel, akivel kint voltunk együtt Athénban, hogy maratont még egyszer nem! És rá egy hétre megérkezik az automatikus visszaigazoló e-mail…

Nevetnem kellett, egyszerűen lenyűgözött az a laza, ugyanakkor nagyon is tudatos hozzáállás a második, „véletlen” maratoni nevezéshez.

Mindig megtalálod a motivációt egy-egy futás előtt?

Most röpködnek a mínuszok, úgyhogy nem mondanám, hogy egyszerű elindulni. Őszintén szólva még a hideg hagyján, de az, hogy 15 percen keresztül húzom magamra a gúnyát, engem ez borít ki a legjobban. Csak egyszerűen megyek. Jönnek a gondolatok, hogy á, hideg van, nyűgös vagyok, hatszáz dolgom van, ki kéne hagyni. És ilyenkor mit tesz az ember? Nevet egyet magán és csak egyszerűen kimegy. Ennyi. 🙂

Az elmúlt 8 évre visszatekintve mire vagy a legbüszkébb?

Nyilván a maraton, ezt nem tudom lebecsülni. Ott állni Athénban, a maratoni stadionban, elképesztő élmény. Hogy itt vagyok és sikerült – elmondhatatlan öröm.

Nika kereste a szavakat, hogyan tudná a legjobban kifejezni azt az érzést, amit Athénban átélt, de valójában az arcáról, a szemeiből mindent ki lehetett olvasni, szinte láttam, ahogy gondolatban újra visszacsöppen a történelmi helyszínre, a stadionba. Egy pillanatnyi révedezés után viszont már időeredményekről, a jövőbeni céljairól mesélt.

Szerencsére a jövőre nézve is vannak terveim. Nem akarom ezt a távot megugorni, egyáltalán nem vonz az ultra, főleg úgy, hogy lassú futó vagyok, egy igazi dupla radír. Versenyen 6:30-7-es tempó közt futok, ha pedig csak így csoszogok, akkor az általában 7 felett, 7:30 környékére is befut, így nem lehet vállalni hosszabb távokat. Az athéni maraton egy olyan pálya, ahol szintet kell futni felfelé, ezért az ember nem számíthat jó maratoni eredményre, de azért így is 5:55-ös maratont futottam. Azt mondta a Bátor Táboros edzőnő, akivel egyszer beszéltem, hogy egy 4,5 óra feletti maraton annyira megviseli az ember szervezetét, mint egy kisebb szívroham. Úgyhogy ezért én egy picit félek Brightontól. Ha az ember meg tudja ezt oldani 4,5 -5 óra alatt, az egy dolog, de én a 6 órákat verem, azért ez sok. Nekem a bűvös, nagy, elképesztő célom egy maratonnal kapcsolatban maximum egy 4:45-ös maraton, valaha, akár 20 év múlva, mindegy. Az fantasztikus lenne. A másik nagy álmom a 2 órán belüli félmaraton, amitől rettenetesen messze vagyok, van még hova fejlődni. Ezért az ultra szóba se jöhet.

Beszélgetésünk zárásaként Nika tökéletesen összefoglalta a sportolás lényegét:

Mindenkit arra bátorítok, hogy találjon egy olyan sportot, ahol célokat tűzhet ki, meg tudja haladni önmagát, kicsit a saját komfortzónáján ki tud lépni, mert így fejlődünk. Az önbecsülésünk, önszeretetünk sokat emelkedik attól, amikor látjuk, hogy olyanokra vagyunk képesek, amit előtte el sem hittünk. Én például először nem hittem el, hogy le tudom futni a coopert megállás, séta nélkül, tényleg hihetetlen volt…

Kicsit még nosztalgiáztunk az első megállás nélküli kilométerekről, sikerélményekről, a futóversenyek fantasztikus hangulatáról, majd a kávé utolsó cseppjeit kortyolgatva interjúnk is lassan a végéhez közeledett. Autóba ültem és még jó ideig éreztem Nika vibráló egyéniségének hatását, viccesen motiváló megjegyzésein kuncogtam magamban. Az irodába menet azon gondolkoztam, hogy remélem én is ilyen belevaló, őrültségekre képes anyuka leszek. Na jó, a maraton még messze van tőlem, de minden, amit Nika mondott, engem csak megerősített abban, hogy jó úton haladok. 🙂

Ha érdekel Nika blogja, ezen a linken követheted: (kis)MAMAMAraton

#miatekifogasod #hetkoznapihos

Koltai Piroska

Koltai Piroska

A futás világába nem olyan rég csöppentem bele, de mint „laikus futó” egyre jobban magával ragad ez az örömteli sport...... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​