A lovaglás nekem – az én történetem

Nemrégiben az a szerkesztői kérés érkezett hozzám, hogy írjak egy bejegyzést arról is, mit jelent számomra a lovaglás. Hogy legyek egy kicsit személyesebb, mint máskor. Hogy írjak magamról. Azt mondta, kíváncsiak vagytok rám. Ám legyen! :)

Tizenkilenc éves koromban történt. Amikor még a szülővárosomban, Budapesten éltem a szüleimmel egy panellakásban. Akkor már másfél éve, hogy pánikrohamokkal küzdöttem, és fogalmam sem volt, merre tart az életem annak ellenére, hogy egy elég erős gimibe jártam, ahonnan akármelyik egyetemre be lehetett volna jutni. Megvolt a magamhoz való eszem, de nekem valahogy nem jött be ez a teljesítményalapú oktatási rendszer, ami a legtöbb iskolában uralkodik. Kikészültem tőle. Körülöttem látszólag mindenki tudta, merre tovább, orvosok, villamosmérnökök, építészek szerettek volna lenni, de nekem fogalmam sem volt, mit akarok. Azt tudtam, hogy nem akarok pusztán a jó anyagi körülmények miatt egy olyan szakra járni, ami nem érdekel, hogy aztán olyan munkát végezzek, amit megfizetnek ugyan, de nem tudok kiteljesedni benne. Bújtam a felvételi tájékoztató könyvet és nem találtam benne olyasmit, amitől kigyulladt volna bennem az akarat szikrája.

Egy merő stressz voltam ettől. Úgy éreztem, hogy elvesztem. Reggelente suliba menet a metróaluljáróban az utasok arcát lestem, és próbáltam kitalálni, hol vannak a boldog emberek… Mert itt tuti nincs egy se – gondoltam. Aztán – ahogy az lenni szokott, közbeszólt a sors, és a mai napig áldom érte. Gyógytornásznak jelentkeztem végül, mert abban legalább találtam némi személyes vonatkozást. Állati görbe volt a hátam. 😀 Egyetlen ponton múlott, hogy nem vettek fel az otthoni egyetemre. Pécsre kellett volna költöznöm, de végül úgy döntöttem, nem hagyok itt mindent valamiért, ami igazából nem ragadja el a szívemet úgy, ahogyan kellene. Elindultam a vigaszágon, beiratkoztam egy egyéves tanfolyamra, de az első naptól fogva tudtam, hogy semmi közöm hozzá.

Viszont elérhető közelségben volt egy lovarda, nekem pedig égető szükségem volt valamire, ami örömöt hoz az életembe. Volt egy emlékem tíz évvel azelőttről, egy egyszeri félórás futószáras lovaglásról. Azalatt a félóra alatt minden gondom elszállt, teljesen kikapcsoltam. Na, és akkor pont erre volt szükségem. Némi bűntudattal kerestem fel a lovardát, mivel abban a hitben éltem gyerekként, hogy az én görbe hátammal nemhogy lóra ülni, de egyáltalán semmilyen sportot nem szabad űzni. Elkezdtem heti kétszer járni. Közben készültem rá, hogy megismétlem az érettségim egy részét, mert nem voltam elégedett vele. És jelentkeztem biológusnak. Napközben ezalatt a tanfolyamon vagy bealudtam, vagy ha éppen volt előttem gép, a Lovasok.hu cikkeit olvastam, mint valami megszállott. Annyira érdekeltek a lovak! (Akkor még álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer cikkeket írhatok az említett oldalra.)

CarmenKövetkező tavasszal amikor már a vizsgára kellett volna tanulnom, kínomban elkezdtem nézni egy lovas sorozatot. Fenyvesvölgyi kalandok volt a címe (angolul Saddle Club), a célközönsége úgy nagyjából a 12 és a 14 év közötti lányok voltak, de ez engem nem zavart. Egy lovasiskoláról szólt ugyanis, kollégiumról egész pontosan, ahol a lovakról, lovaglásról lehetett tanulni. És akkor megmozdult bennem valami… Azon gondolkodtam, miért nincsenek itthon ilyenek? Google, majd a kíméletlen kérdés önmagamhoz. (Miért ne?), Könyvek röpültek a sarokba, másnap már a bábolnai buszon ültem.

Így történt, hogy mégis elköltöztem. De már volt értelme. Nem fogok hazudni, az eleje nagyon durva volt, minden héten bőgtem és azt hittem, hogy elszúrtam az egész életem. Képzeljétek el. Húsz évet lehúzol Pesten, a nagyvárosban, ebből tizenhármat ülsz a padban mint a jó gyerek, fogalmad sincs az élet gyakorlati részéről, és akkor elköltözöl relatíve vidékre, rájössz, hogy baromira nem tudsz lovagolni, pedig eddig azt hitted, alig bírod el a vasvillát, kinéznek, mert érettségiztél, az összes ló arab, az állomány  fele csődör, és csikó és te félsz tőlük, lépten-nyomon azt kapod, hogy miért nem mentél inkább cukrásznak. Na, innen szép a győzelem… De én csak azt szoktam feladni, amin bélyeg van.

Az első évben felmértem, mit bírok még emellett. A második évben jelentkeztem egy lovas szakra, levelezőre, és onnantól kezdve még azért is utáltak, mert egyetemre merek járni. Lovaglás terén egy csomó félelmem volt, amiket kőkeményen le kellett küzdenem. Mit szépítsem? Egy paragép voltam. De. Hajlandó voltam minden áldott nap szembemenni ezekkel. Akkor is, ha egy falat nem ment le a torkomon egész nap miatta. Tudjátok, rengetegen félnek. Csak az a különbség, bevallod-e, és leküzdöd-e. Vagy elkönyveled, és szépen abbahagyod a lovaglást. Van egy kedvenc gondolatom a témában. „Az, hogy félsz, még nem ok arra, hogy ne tedd meg.”

Rengeteget tanultam Bábolnán, a végén még dolgozni is ott maradtam a sulinál segédszakoktatóként egy időre. Megtisztelő volt számomra. Itt hozzá kell tennem, sokan nincsenek jó véleménnyel a szakiskolákról, és az OKJ-s képzésekről. Én meg azt mondom azóta is mindenkinek, hogy ha valóban meg akarod tanulni azt a szakmát, és hajlandó vagy komolyan tenni érte, akkor igenis van rá lehetőséged és nem is akármilyen. Csak élni kell vele…

pepeDiploma után elindultam a nagyvilágba egy kicsit szerencsét próbálni, mert rájöttem, hogy én inkább lovagolni szeretnék, mint oktatni. Több istállóban szerezhettem újabb rengeteg gyakorlati tapasztalatot, több külföldi helyszínen is, és ezúton KÖSZÖNÖM minden edzőnek, lovasnak, tanítványnak, aki akár egy centit is hozzátett ehhez, vagy akár csak jókor mondott egy jó mondatot, amire mindig emlékezni fogok. Köszönöm azoknak is, akik egyáltalán nem hittek bennem, általuk megértettem, hogy elsősorban minden hozzáállás és akarat kérdése.

Végül magánéleti okból döntöttem a hazajövetel mellett. Ekkorra már eljutottam odáig, hogy megfelelő alapjaim voltak a megszerzett szakmáimban. Úgy éreztem, kell mellé egy másik lovas vonal is, ami közelebb esik a 21.századi „valósághoz”, hisz örökké azt hallgatjuk, hogy több lábon kell állni. Hogy bár egyelőre messze nem vagyok profi, mégis tudok valamit, amit sokaknak átadhatok. Így kerültem a Decathlonhoz, a lovaglás részlegre, pont a legjobbkor.

Hiszem, hogy nincsenek véletlenek

Azóta is minden nap lovagolok, nem ritkán több lovat is. Minden alkalommal megtiszteltetés, mikor valaki arra kér, hogy lovagoljam a lovát. Megmaradt a versenyzés, és hozzá társult egy másik régi vágyam, az írás. Öt lovas végzettséget szereztem, mindegyiket tisztességgel megtanultam, és még nincs vége. Újabb terveim vannak a tanulás és a versenyzés terén. Lehet, hogy nem fogok 58 évesen olimpiát nyerni, de nem is ez motivál. Lehet, hogy sosem fogok olyan szál egyenesen ülni a lovon, mint a nagyok, de ez sem érdekel. Dolgozom rajta, és a mindenkori célom jobbnak lenni ma, mint tegnap voltam. Nyolc éve kezdtem a nulláról, még csak nyolc éve! Igaz, hogy nem nyolcévesen, de ez a tény azért mindig megnyugtat egy kicsit. És hogy még rátegyek egy lapáttal a bölcs mondásokra, másik kedvenc gondolatom. „Az akaraterő megteremti az utat.”

Őszintén remélem, hogy legalább néhány embernek erőt ad ez a bejegyzés, akinek éppen arra van szüksége. A célom még véletlenül sem az öndícséret volt, aki egy kicsit is ismer, az tudja. Hanem az, hogy egy élő példán keresztül megmutassam, lehet egyéni utad, ha azt szeretnéd. Nem lesz kikövezve, nem lesz kivilágítva, és nem is lesz mindig egyszerű járni rajta, de hidd el, megéri. S, hogy mit jelent számomra a lovaglás – azt hiszem, megválaszoltam.

Vinnay Patrícia

Vinnay Patrícia

Az életemnek célt és igazi értelmet adó, abszolút „flow” érzést a nyeregben és a lovak mellett találtam meg. Frissen érettségizett,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​