24 órás kerékpárverseny a Hungaroringen

 A Ring24 valami olyan, amire az ember a verseny végeztével azt mondja, hogy "na ide aztán soha többé" Aztán a következő évben mégis ott áll újra a startvonalnál valami újra és megmagyarázhatatlanra éhesen. Ritkán esik jól, többször rosszul. Kimerítő, fájdalmas, néha még frusztráló is, de szenvedélyes és őszinte hozzád.

Idén nyáron, negyedik alkalommal írta ki a Tósport rendezvényiroda a Tour de Ring 24 órás kerékpárversenyt, nem máshol, mint a Hungaroring impozáns aszfaltcsíkján, egy ízig-vérig versenyzésre szánt környezetben.

DSC_0235Másodszor vettem a makacs ellenállással vegyes fáradságot, hogy részt vegyek ezen az őrültségen. Az első alkalom végeztével, a fentebbi bekezdésben foglaltak szerint el is határoztam, hogy többé nem jövök el újra – úgyhogy megint nekivágtam.  Hatfős csapatban vetettük magunk a címvédés kihívásának.  Második nyíregyházi évemben a Vinibike KSE már-már teljes jogú tagjaként, immáron nem ”sötétlószerű” jolly-joker-ként , hanem potenciális motorként nyertem helyet a csapat első sorában. Horváth Zsolt, Aranyosi Péter, Farkas Attila, Tógyer Ferenc és Pintér Attila alkotta sextettünket.

13626632_1093740567362126_8340014659382691252_n

A verseny  szabályai nem bonyolultak. Van 24 órád, és menj annyi kört ez idő alatt, amennyit csak tudsz!

A startpisztoly eldördülése előtt másfél órával érkeztünk a helyszínre. A „járműveinket” szállító Tranzittal begördültünk Hamiltonék játszóterére. Birtokunkba vettük a rendelkezésünkre bocsátott 32-es és 33-as számú boxokat. Akkurátusan feltűztük rajtszámainkat, beállítottuk a kellő guminyomást, rögzítettük az időméréshez kapott chipeket. Mindenki létrehozta hálózsákból, polifoamból, párnákból, cseremezekből álló  amino-s dobozokkal keretezett alkalmi szállását. Ezekben azt az összesen két-három órás aranyidőt töltjük majd, amikor épp nem dübörög odabent az adrenalin. Ennél több nem adatik.

DSC_0156Rövid bemelegítést követően, pontban tizennégy óra tíz perckor kezdetét vette a mágikus 24 óra. Az út egyik oldalán a versenyzők, másik oldalán a kerékpárok. A várakozás feszült pillanatait  a boxutca-falán csüngők éljenzése, és az aszfalton csörtető SPD cipők csörömpölése váltotta fel. Az első etap taktikája egyszerű volt: amíg életképes a „menés”, addig első emberünk, Horváth Zsolti, alias Doki, halad elől a sorral és elkezdjük kiépíteni az előnyt az elhullókkal szemben. A tavalyi évhez képest ezúttal korábban  kezdett morzsolódni a mezőny, csakhamar három fősre csökkent az élboly: Doki, az Ironman 70.3-ból Németh Ádám és Pályi Csabi a DKSI Kontent színeiben – utóbbi a Tour de Hongrie után, a pihenő hetében, egyéniben (!) vállalta a megmérettetést kikapcsolódás gyanánt.

Tavalyról begyakorolt, pontos váltást követően 15:56-kor gördültem a pályára a csapat harmadik embereként, Aranyosi Petitől átvéve a stafétát.  Az induláskor kapott instrukciók alapján hamar felzárkóztam egyetlen közvetlen riválisunk, az Ironman emberének bolyára – jöhetett az „agymunka”. Az első etap mindig fura: magas pulzussal spékelt izgága menet, miközben az ember ismerkedik a vetélytársakkal, próbálja felmérni az erőviszonyokat és próbálgatja a lábait – általában váratlanul gyorsan véget is ér. A penzum egyetlen igazi nehézsége a célegyenesben fújó erős szembeszél volt, ami erősen karcsúsította az átlagsebességét is az ötvenhárom percnyi elsőáldozás során. A végére maradt egy intenzív sprint a boxban, majd a chip átadása. Jöhetett a rapid levezetés, mialatt keserédes hiányérzet zamatát próbáltam megszokni a számban: ez rövid volt, kint maradtam volna még. A forma se tetszett, meg sem szoktam az érzést odakint. Olyan volt, mintha elvették volna egy kissrác legkedvesebb játékát.

De a Ringen megszokod, hogy a várakozás hosszúnak tűnő órái szempillantás alatt elillannak. Ezalatt is végig koncentrálni kell: gyors zuhany, táplálkozás, regenerálódás, mikor pedig a váltótársad elindul, neked már készen kell állnod a rajtra – hiszen a technika ördöge bárkit megtréfálhat.

Este fél kilenckor jött a következő 6 kör, amit már egyértelműen az élen, körelőnnyel, senkitől nem zavartatva kezdhettem meg. Ez a „körözgetés” már nagyon jóleső volt. A nap lassan alászállt a horizonton, a szél alábbhagyott, a hőmérséklet is lehűlt, a testem viszont nagyon jól reagálta a változásra. Rendkívül élveztem a második etapot, kiegyensúlyozott tempóban haladtam, ráadásul érzésre nagyon gyorsan. Sehova nem álltam be, nem vártam senkire, nem kerestem szélárnyékot – fullgáz, mindent beleadtam.

DSC_0188A Hungaroring vonalvezetése nagyon feküdt nekem. A hosszú célegyenes után egy jó kilométeren át lejt az út, előbb egy éles visszafordító jobbra, majd egy bal-jobb kombináció, miközben folyamatosan gyorsulhatsz. A Mansell-kanyarból kifelé jövet pedig eléred a csúcssebességed – 60-70 km/h felett. Innentől jön a kedvenc szakaszom. Emelkedik az út, a meredek fal tetejére után lankásabb, de még mindig emelkedő út, egészen a sikánig. Ez az a rész, ahol ha legyőzöd a maró savasodást, előnyt építhetsz ki bárkivel szemben. Innentől már sík rész következik, összeszorítod a fogad, legyőzöd az égető fájdalmat, feljebb kapcsolsz és kimaxolod, ami még benned maradt. A pálya vége újra lejt, majd egy enyhén meredek hosszú jobbos ív vezet vissza a célvonalhoz. Hogy megint neki kezdj, aztán megint, aztán megint és megint és megint…

A távom közepe táján felértem egy egybemezes srácra, aki makacsul tette rám a kereket, már azon gondolkodtam, hogy rázzam le, mikor kötelességtudóan elém állt és a könnyebb szakaszon vitte a tempót. Jónak tűnt a szövetség – ami mint kiderül nemzetközi kapcsolatok építésére is alkalmas volt. „Szökevény-társam” Thomas Bresson volt, egy hazánkban dolgozó francia triatlonos, ráadásul a szomszéd box lakója. Az etap közepére egész jól megszoktuk egymást, és a tempó sem alakult rosszul: 37-es átlaggal, és huszonkét másodperccel megjavított egyéni pályacsúccsal (6:43) tettem le a lantot. Cyclocross-szaktársam Farkas Attila vette át a melót immáron vaksötétben.

Rövid beszámoló minimális csapatértekezlet formájában, pulzusérték-rendezés, zuhany, evés és őszinte mantra, hogy a percek lassan teljenek.

elmúlt éjjeli egy. Alig látok ki a szememen. Ez a legnehezebb: fáradt vagy, elálmosodsz, nem találod sehol a motiváció-pirulát. A szomorú tény viszont az, hogy ki kell menni megint. Ilyenkor derül ki, hogy a sorozatterhelésre, miként reagál a szervezet. Legyűröm a belső-ellenkezést és felülök a nyeregbe melegíteni, hátha emlékeznek még a lábaim a feladatra. Fél kettő előtt pár perccel megkapom a váltást. Újra kint vagyok. A csend nagyobb, mint azelőtt. Alszik a ring, de a távolban fel-felvillannak a kanyargó „szentjánosbogarak”. Nincs világítás a pálya körül, amit látsz, az mindösszesen a hátsó lámpák piros fénye és az aszfaltot szegélyező, holdtól megvilágított fehér csík.

Csodák csodájára a lábaim működnek, de magányra vágyom, folytatom a szökevény missziót. Igyekszem csendben, nagy ívben kerülni a több alvajárót. Az utolsó három körömre aztán társat kaptam. Egy idősebb versenyző volt, triatlon bringán, full-aero módban közlekedve. Azt éreztem, hogy jó lehet ez nekem– később a számokat elemezve kiderült, lassultam mögötte, de egy ilyen etap is belefért. A le-lecsukódó szemem ellenére a  lélekjelenlét azért a boxba hajtáskor kibukott, a srácok nem várták a váltást, ami még így félálomban is kihozott a béketűrésemből egy-két perc erejéig, aztán hamar elfogyott a pulzus a további perlekedéshez… zuhany és alvás (először).

Mire felocsúdtam, reggel hat órát mutatott a kijelző. Te jössz Dávid, Peti már kint van. Ez volt az a pont, ahol már semmi indíttatásom nem volt bemelegíteni, az evéshez is alig, nem kívántam az édeset megannyi kulacs izó, energiaital, gél és szeletek után… Negyedjére ötven percet és hat teljes kört töltöttem kint. A felélénkülő szél ellenére is jól haladtam, újra összejött a magyar-francia vegyespáros. Az előnyünk tudatában – ami ekkor már 4-5 körös volt – pedig nem is kellett túlaggódnunk a helyzetünk. Nálunk is kezdett ugyan “lefőni a kávé”, de a többieknél már a zaccot kapargatták. Nem szupergyors, de kiegyensúlyozott körökkel fejeztem be a reggeli missziót. Sikerült felébredni.

A biztos győzelem tudatában mindenki tudott újítani a második tizenkét órában is. Senki nem panaszkodott, tettük a dolgunkat – ráadásul meglehetősen jól. Délelőtt tíz órakor a szervezők elindítottak egy 24 körös betétfutamot is, ami ilyenkor kifejezetten jót tesz a megfáradt „naposoknak”. A stratégia az volt, hogy bevárjuk a rajtoló mezőnyt –  beállunk a sorba. Persze egy olyan mezőnyben, ahol Specziár Viktor is megbújik, erre csekély esély volt. Mindenesetre másfél órán át jól tettük a kereket. Tizenöt perccel dél előtt kaptam meg az utolsó menetlevelet. A feladatom ekkor már nem volt túl biztató. A mezőny ugyanis a váltásunk alatt elment. Egyedül üldözni 40-50 főt nem túl kecsegtető – de tetszett a feladat. Mint a főnixmadár hamvaiból feltámadva, úgy újultam meg én is. Körről-körre loptam a távolságot, egyre-másra utolérve a huszonnégy körös mezőny leszakadóit, akik igyekeztek beállni mögém és ez némiképp frusztrált.  De adott kis savat-borsot a munkámnak, folyamatos “lószolgatásokkal” szegtem kedvét a csatlakozni vágyóknak. A csapattársak elismeréssel fogadtak – kívülről is jónak tűnt a “buli”.

Innentől már csak a várakozás maradt és a kérdés, megjavítjuk-e tavalyi csúcsunkat, a 200 kört? A válasz a cseppet sem szomorú “nem” lett, ugyanis pontosan beállítottuk a rekordunkat. Újra kétszázadosok lettünk. A kölcsönös partneri kapcsolatok révén, francia barátainknak is besegítettünk, akik így kiélezett hajrában megszerezték az abszolút második helyet és a négyfős csapatok közt az elsőt. Trés bien!

13612238_1122733051134100_1766945868721913857_n

Az eredményhirdetésre maradt még egy slusszpoén is, azon túl, hogy a Vinibike egyes csapata elvitte az összetett győzelmet kilenc kör előnnyel, kapitányunk, Doki még a leggyorsabb kör (6:21perc) birtokosává is vált.

Ami engem illet, az öt etap során 150.7 kilométert tekertem, 4:14:04 óra alatt, 35,5 km/h-s átlaggal. Remek csapatmunkával fantasztikus eredményt értünk el. Köszi srácok! Köszi Vininibike!

 

Dovák Dávid

Dovák Dávid

Nekem az írás olyan, mint a fotósnak valamit a lencse végére kapni. Úgy szeretem a toll hegyére tűzni a szavakat,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​