Első „gyilkos” bakom

Legjobb barátom szavai gyakran eszembe jutnak, ha közeledik az április közepe: „egy alföldi vadásznak egész életét meghatározó élmény az első őzbak elejtése”. E kijelentésben már akkor is nagyon komoly mélységet éreztem, az évek múlásával pedig egyre inkább azt gondolom, ez szinte minden vadászra igaz.

Legjobb barátom szavai gyakran eszembe jutnak, ha közeledik az április közepe: „egy alföldi vadásznak egész életét meghatározó élmény az első őzbak elejtése”. E kijelentésben már akkor is nagyon komoly mélységet éreztem, az évek múlásával pedig egyre inkább azt gondolom, ez szinte minden vadászra igaz. Hiszen a legtöbbünknek, ez a nemes trófeás nagyvadunk a leginkább elérhető, így valószínűleg trófeafalunk első éke is egy őzagancs lesz.

Nálam így történt, és szerencsémre pont ezzel a barátommal együtt vadászva Mezőkövesden, a Kánya patak partján ért a csoda. Hat éve, azon a hűvös áprilisi hajnalon, ott a nádas szélén, a virágzó kökénybokrok árnyékában egy szerelem született, mely azóta is minden áprilisban megkörnyékez, lázba hoz, gyermeki izgalommal tölt el, és melynek megfogadtam, hogy életem végéig hódolni fogok.

Általánosan is elmondhatom magamról, hogy nem a darabszámban, vagy a trófea méretében mérem a vadászsikert. De idén kifejezetten azt vettem a fejembe, hogy valami nagyon kis nyársas vagy gombnyársas bakot szeretnék lőni, mely egyetlen őzbak állományban sem kívánatos, lehetőleg nem örökítendő agancsforma, így gondoltam, könnyű dolgom lesz ilyen lehetőséget találni.

Első körben néhány vadásztársaságot kérdeztem körbe, de sajnos a profit nagy úr: az ilyen kis trófea értékű – legalábbis forint vagy euró alapon – bakokat nem lövetik fizető vendégekkel, főleg nem április-májusban. A kis takarásnak köszönhetően ez sok helyütt sajnos az ipari bérvadásztatás időszaka, ahol is nagy trófeák, nagy mennyiségben és nagy pénzekért kerülnek értékesítésre, biztosítva ezzel sok vadásztársaság éves bevételének nagy részét. Ilyenkor nincs idő a széplelkűekre, a hosszas cserkelésekre, az izgalmas várakozásra, ilyenkor bizony a pénz az úr. Nem ítélkezve e jelenség felett, de ez nem az én világom, így sajnos lehetőségem sem nyílt az áhított „kis bak” elejtésére a szezon elején, aztán valahogy el is kedvetlenedtem az egésztől, a gondolataim is másfelé jártak. Közben alakulni látszott még egy lehetőség, de végül az is csak dugába dőlt, így egyre távolabb került a hőn áhított bak.

 Ahogyan magában a vadászatban is gyakran előfordul, hogy a lehetőség váratlanul érkezik, így engem is teljesen váratlanul ért május utolsó szombatjának délutánján a telefonhívás egy kedves vásárlómtól.  Érdeklődött felőlem. Rég találkoztunk, a múltkor bent járt, de sajnos elkerültük egymást. Felvetette,  hogy mikor megyünk együtt vadászni?

Gyorsan kellett cselekednem, mert még 250 km autózás állt előttem, és trófeás vadra (kivétel a vaddisznó), csak jó lővilágnál szabad vadászni, hogy a trófea 100%-osan elbírálható legyen. Már az M0-án zötyögtem, mikor konstatáltam, hogy vadász sapkám otthon maradt, de innen már nincs visszaút, mert az szerencsétlenséget hoz. Na, nem mintha az otthon felejtett sapka miatt nem ugyanezt éreztem volna, de sajnos szorított az idő, hogy odaérjek. Pedig mennyire nem szeretek rohanva vadászni!

A híres Gemencen és dédnagyapám szülővárosán, Baján át vezetett az utam egészen Bácsalmásig, mely olyan volt, mint a béke egy kicsiny szigete. Évszázados mezővárosi jólétről árulkodó, barátságos, mégis picit lepusztult porták, hársfákkal szegélyezett főutca és langyos szél fogadott. A központban lagzira készültek, nem is sejtve, hogy itt már egy másik ünnep is készülőben van: a vadászaté.

Vendéglátómmal az üdvözlést követően megtartottuk az ilyenkor szokásos taktikai megbeszélést, és már várt is rám a vadőr, aki kísérni fog a területen. Természetesen eleget tettünk az ilyenkor szokásos adminisztratív kötelezettségeinknek, aztán irány a terület. Idős kolléga volt, kora minden tapasztalatával és higgadtságával. Barkácsolva mentünk ki a jónak vélt területrészre, majd ott lesből vártuk az érkező daliákat. Ígéretes helynek tűnt, olyannyira, hogy meg is ugrasztottunk egy bakot még odafelé menet, és bár sutákat láttunk, bak nem jött, az időnk pedig fogyott. Így a mellett döntöttünk, hogy leshelyet váltunk, és megnézünk még egy lucernát, ahol ismert az öreg egy jó bakot. A terepjáróban zötykölődve a fény, ahogy a remény is percről-percre fogyott, ám egyszer csak fékezünk, és mindketten a tőlünk balra lévő magas búzában észreveszünk valamit.

Gyors távcsövezéssel egy fiatal baknak ítéljük, nem túl messze, úgy 70 méterre, szerencsére egy ritkább foltban áll. Kapom az engedélyt, lőhetem. Gyors de óvatos mozdulatokkal kiszállva, szabad kézből célzom meg, majd dörrenés töri meg a vidék csendjét, melyet a jó találatot jelentő becsapódás hangja követ. Majd a vad – eddig általam még nem látott módon – két hátsó lábára állva az ég felé kirúgva jelzi a találatot, és eltűnik a gabonában.

Szívlövés” – mondja kísérőm; mi tagadás, én is jónak éreztem a lövést. Ilyenkor, a birtokbavétel előtt, a keresés közben jönnek azok a pillanatok, mikor az ember bizakodva, de mégis picit kétségek közt keresi a rálövés helyét, az első vért, a halálvágta nyomát. Közben nyomasztó lepelként tovább telepszik ránk az egyre könyörtelenebb sötétség, míg végül kísérőm int, hogy megvan a bak. Felszabadulás, öröm és bánat: erős érzelmek kerítenek hatalmukba. Egyrészről örömöm határtalan, mert egy ágak nélküli, 3 évesre becsült, vadásznyelven „gyilkos” baknak nevezett csodálatos trófeát vehettem birtokba, mely különleges, a legtöbb vadász életében egyszer, ha egyáltalán megszerezhető trófea. Ugyanakkor az elejtett vad iránti gyász is úrrá lesz rajtam, mert ez a nemes vad az életével fizetett azért, hogy én szórakozhassam. Talán ezt a kettősséget a legnehezebb a vadászatban megérteni, és az avatatlannak továbbadni, pedig valahol ez adja az esszenciáját mindannak, ami emberré tesz bennünket.

A töretként kapott pipacsot sapkám hiányában legkedvesebb Solognac ingem hajtókájára tűztem, fejet hajtva köszöntem meg a természet és a barátság ismételt bőkezűségét. Vendéglátóm otthonába érve nagy volt az öröm, hogy egy ilyen különleges vadat, és ilyen szép lövéssel sikerült terítékre hoznunk. A 250 km-es hazafelé úton szikráját sem éreztem a fáradtságnak, annyira az élmények hatása alatt voltam, és gondolatban számtalanszor újrajátszottam a történteket, ahogyan éjfélkor hazaérve egy pohár bor elfogyasztása után álmomban is újra meg újra.

Nótás Péter

Nótás Péter

Számomra a vadászat igazi szenvedély! A vadászat nem csak vadűzés és erdőzúgás; emberi kultúránk egyik legősibb eleme, s mint ilyen,... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​