Betondzsungel II.

Szóval ott álltam némileg tanácstalanul ennek a nem is annyira nagy városnak az egyik magaslatán, és albérletemből kitolva a gépet éhgyomorra vetettem magam a városi közlekedésbe.

Jogosítvánnyal rendelkező humanoidként volt azért némi rálátásom a szituációkra, ennek ellenére nem mertem azonnal bevállalni az aszfaltot. Lakhelyem miatt a fő út lett volna a legkézenfekvőbb. Túl sok sáv, túl sok esély arra, hogy olyan helyzetbe kerüljek, ahonnan csak nagy kerülő, esetleg hangos autókürt-koncert árán keveredhetek ki. Ismét engedtem a méltóságomból és az addig használt buszok útvonalával párhuzamos járdákon igyekeztem megközelíteni munkahelyemet. Jó ötlet… lehetett volna. Visszatekintve, ha akkor már rendelkezem navigációra alkalmas okostelefonnal, jó pár feleleges kört megspórolhattam volna. Így sem kellett több pár hétnél és kikristályosodott a tökéletes útvonal.

A járdát pár nap alatt elhagytam. Miért is fontos ez? A járda nem jó. Semennyire. Egyrészt, nem nekünk van ott. Ezt a KRESZ-nek nevezett szabálygyűjtemény is világosan kifejti, legfeljebb 14 év alatti kiskorú használhatja bringázásra, szülői felügyelettel, vagy tolhatjuk rajta, ha hajthatatlan az úttest. Másrészt, a kereszteződésekben az akadálymentesítés a legtöbb kivitelező szerint kimerül abban, hogy mérhetetlen nagyvonalúságukban nem húznak fel pont ott egy falat. A 20 centis padkák, feltételezem, senkinek sem hiányoznak. Azért bringázunk munkába, hogy haladjunk, nem azért, hogy ciklokrosszpálya-elemeket küzdjünk le. Amennyiben mégis gürdülékeny lenne az átmenet, ott vannak a gépjárművek vezetői, akik, el nem ítélhető módon, nem számítanak arra, hogy egy, a gyalogosok átlagsebességénél ötször gyorsabb test  vágódik ki a holttérből kocsijuk elé, pláne jobbkanyarnál. Aszfaltra, magyar! A sofőröknek a híresztelésekkel ellentétben nem érdeke, hogy elüssenek bennünket. Járdán bringázni tehát önveszélyes lúzerség. Nó offensz. J

Ha már „önvédelem”… városban kerékpározva a legjobb stratégia, ha úgy viselkedünk, mintha láthatatlanok lennénk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nyugodtan hajtsunk át minden piroson, hanem, hogy ne feltételezzük, hogy bárki megadja az egyébként kijáró elsőbbséget. Keressük a szemkontaktust. Ha az utunkat keresztezni készülő sofőr a telefonját nyomogatja, inkább mi térjünk ki az útjából. Jegyezzük meg, mi vagyunk az élő szövet fém (esetleg szén, vagy bambusz) vázon, nem vesz körül ütésálló exoskeleton. Jobb szájízzel anyázunk egy necces szituáció után törött végtag nélkül.

Nyár volt. Pamutpólóm hálásan itta izzadságom, hátizsák nélkül sem lett volna képes szabadjára engedni a sós folyadékot. Eljött a következő lépés, a technikai  ruházat beszerzése. Ami persze nem arra hivatott, hogy ne izzadjunk benne. Ha nem izzadsz, jó eséllyel meghaltál… Ezek az anyagok a folyadékot vezetik el testünkről és ha teljesen át is áznának, képesek a gyors száradásra. A komfortérzet új dimenziói nyíltak meg. Majd nem sokkal később az ég csatornái…

Esőruhát már jó előre beszereztem. A csapadékkal jó volt a viszonyom, a széllel  annál kevésbé. És megelőztek. Nem  autó, nem motor, hanem egy országútis. Filigrán  gépével, alul fogott kormánnyal simán állva hagyott az üvöltő pofaszélben.

Ez volt az a pont, amikor nekem is átkattant egy kapcsoló az agyamban és elkezdtem feltúrni az internetet az országúti kerókról fellelhető alapinformációk után. A sztori végét ti is össze tudjátok rakni… és ez már egy másik történet.

Nagy Gábor

Nagy Gábor

Gyermekkoromban megérintett a forgó kerekek giroszkópikus hatása , a kétezres évek közepe óta pedig inkább életmódnak tekintem a bringákhoz fűződő... Még több

Észrevételed, kérdésed van?

Csapatunkat hobbi és intenzív szinten sportolók is alkotják. Így mi is átéltük, milyen kezdőnek lenni egy teljesen új mozgásforma kipróbálásakor, vagy új célokat kitűzve rendszeres sportolókká válni. Nyugodt szívvel írj nekünk, hiszen egy cipőben járunk​!​